A színfalak mögött, a félhomályban, Victor Caldwell állt. Nem volt rajta a gőgös mosoly. A feje kissé lehorgadt, a tekintetében pedig ott csillogott a felismerés, hogy a világ nem ott kezdődik, ahol a drága öltönyök véget érnek, hanem ott, ahol az ember igazán élni és éreztetni tud.
Dr. Shaw lépett ki a színpadra egy csokor fehér rózsával – Elena kedvenc virágával –, és átadta nekem.
– Köszönöm, Julian – súgta, miközben átölelt. – Isten hozott otthon.
Később, amikor a gála véget ért, és az emberek lassan elhagyták a konzervatórium épületét, Sophie és én a főbejárat előtt álltunk. A téli éjszaka hideg volt, de a levegő tiszta és friss. A távolban a város fényei csillogtak a frissen hullott hó felett.
Arthur Vail lépett ki mellünk, a kabátját gombolva.
– Remek este volt, Julian – mondta, miközben kezet rázott velem. – A zongora pedig… nos, ritkán hallom így megszólalni ezt a Steinwayt. Azt hiszem, szüksége volt rá, hogy valaki végre úgy érintse meg, mint egy igazi barátot.
– Köszönöm, Arthur – mondtam elégedetten. – Holnap visszavehetem a szerszámosládámat az iskolai zongorához? Van ott még két billentyű, amit meg kell igazítani.
Arthur elnevette magát.
– Hát persze, fiam. De először játssz egy kicsit a sajátodon is otthon.
Ahogy Sophie-val elindultunk a parkoló felé, a kislány a kezemet fogta. A sárga papírcsillag biztonságosan lapult a zsebében, mellette pedig az a melegség áradt szét, amit csak a valódi otthon tud adni.
Nem volt szükségem többé arra, hogy elrejtsem a sebeimet vagy a megviselt kezeimet. Mert azok a kezek nemcsak a múltat tartották össze, hanem a jövőt is – egy olyan jövőt, ahol a zene, a szeretet és az igazság soha többé nem maradt némán.
