Victor ajkai megrebbentek, de egyetlen értelmes szó vagy védekezés sem jött ki a torkán. A tekintete végigsiklott Dr. Shaw kemény arcán, Arthur csendes megvetésén, majd végül rajtam állt meg.
– Sajnálom… – mormolta végül Victor, inkább a saját pozícióját mentve, mintsem őszinte bűnbánattal. – Nem akartam…
– Nem, Victor, te csak azt tetted, amit a felszínes szemeid diktáltak – mondtam nyugodtan, miközben letérdeltem Sophie elé, hogy megigazítsam a kabátja gallérját. – De a zene sosem a kesztyűkről szól, hanem arról, ami alatta van.
Arthur Vail megragadta a vállamat, és egy meleg, mély mosollyal bólintott.
– Gyere, Julian. A hangszerek öltözője nyitva áll számodra. A Steinway ott vár a színpadon. Leteszteltem a hangolását egy órával ezelőtt; ragyogóan szól, de a te ujjapereidnek kell majd életet lehelniük belé.
A kulisszák mögötti öltöző csendes volt, távol a bálterem és az előcsarnok zsongásától. A falakon régi koncertplakátok lógtak – az évtizedek alatt itt megfordult nagy nevek, elhalványult fotók, amelyek mind azt hirdették, hogy a művészet túléli az időt.
Sophie leült a kényelmes bőrkanapéra, és a kezébe vette a sárga papírcsillagot, amit útközben hajtogatott össze.
– Apa – mondta halkan, miközben felnézett rám. – Ugye félsz egy kicsit?
Megálltam a tükör előtt, ahol egy pillanatra szemügyre vettem magam. A hajam kissé borzas volt, a zakóm nem volt márkás, és a hüvelykujjamon ott húzódott a friss, vöröses karcolás az iskolai zongora javításából. Megérintettem a sebet, majd a lányomra mosolyogtam.
– Igen, Sophie – feleltem őszintén. – Nagyon is félek. Hét éve nem ültem igazi koncertzongorához ezen a szinten. Hét éve nem volt rajtam frakk, és nem nézett rám egy egész teremnyi ember.
Sophie felállt, odalépett hozzám, és a tenyerembe nyomta a sárga papírcsillagot. A papír hűvös volt, de a benne rejlő üzenet melegítette a lelkemet. A zongora rajza és a három egyszerű szó: „Meg tudod csinálni.”
