A nézőtér első sorában, Dr. Shaw mellett Sophie ült, a kezében a sárga papírcsillaggal, és biztatóan mosolygott rám. A karzat szélén pedig Arthur Vail állt, kezeit összefonva, büszke, bátorító bólintással.
Leültem a zongorapadra. A fa felülete sima volt, de ismerős.
Kihúztam magam, és felnéztem a magas mennyezetre. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és megengedtem magamnak, hogy megint halljam Elena hangját – azt a dallamot, amit a konyhánkban dúdolt, miközben a kottáit rendezgette.
Kinyitottam a szemem. A kezemre néztem. A bőr megviselt volt, a hüvelykujjamon ott égett a friss seb, a tenyeremen a fadarabok és a fém eszközök hagyta apró barázdák húzódtak. Nem voltak ezek olyan sima, ápolt kezek, mint a konzervatóriumi növendékeké, akik egész nap csak az etűdöket gyakorolták. Ezek a kezek megdolgoztak a mindennapokért. Megjavították a betört kalapácsokat, kifeszítették a megnyúlt húrokat, és felsegítették a síró gyereket a porból.
És most ezek a kezek lebegtek a billentyűk felett.
Megnyomtam az első hangot.
A Steinway nemcsak megszólalt; szinte feléledt. A hang tisztán, mélyen, gyönyörűen áradt ki a nagy teremben, betöltve minden egyes centimétert. Az első akkord után a teremben minden zörej elhalt. Az emberek lélegzet-visszafojtva hallgatták.
Elkezdtem játszani azt a darabomat, amit Elena halála után írtam – nem a színpadon, hanem a kis műhelyben, a fűrészpor és a régi szerszámok között, amikor a világ darabokra hullott körülöttem.
A darab első fele a veszteségről szólt. A magányról, a csendről, a hajnali órákról, amikor a kávé kihűl a bögrében, és a házban csak a fűtés kattogása hallatszik. A zene lágyan, szinte fájdalmasan indult, de a megviselt ujjaim minden egyes billentyűleütéssel tiszta, hamisítatlan életet leheltek a hangokba. Nem volt benne semmi művi tökéletesség; minden hangban ott volt a valóság. Ott volt a munka, a veríték, a harc a mindennapi kenyérért, és a csendes méltóság.
Aztán a darab átváltott.
