A ritmus megélénkült. A dallam kibontakozott, mint a tavaszi napfény a befagyott tó felett. Ez már nem a gyász volt, hanem az emlékezés öröme. Az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy aki egyszer belépett az életünkbe, az sosem megy el teljesen – benne él a gyerekünk mosolyában, a mindennapi cselekvéseinkben, és abban a szeretetben, amivel a világ felé fordulunk.
A zongora szinte énekelt a kezeim alatt. A 200 000 dolláros hangszer minden rezonanciája visszhangzott a mellkasomban. Az ujjaim gyorsan, magabiztosan járták az elefántcsont útvonalat, és bár a bőrön ott voltak a sebek, a zene átmossa őket, és eggyé vált a lelkemmel.
A nézőtéren néhányan – láttam a szemük sarkából – elővették a zsebkendőjüket. Sophie pedig ott ült elöl, a papírcsillaggal a kezében, és a szeme tiszta ragyogással telt meg.
Amikor elértem a darab utolsó, grandiózus akkordjához, a hangok olyan erővel zúgtak fel, mintha a viharos északi tenger hullámai törnének át a termen. Aztán hirtelen – egyetlen finom mozdulattal – lezártam.
A végső hang elhalt.
A leütött billentyűk rezgése még sokáig ott remegett a levegőben, de a teremben teljes, mély, szent csend uralkodott. Senki sem mert mocorkani. Senki sem akarta megtörni azt a varázslatot, amit a zene hátrahagyott.
Aztán – mintha egy gát szakadt volna átt – az első taps hangja élesn felszínre tört a bal oldali páholyból. Egy pillanattal később az egész terem felállt.
A vastaps hullámszerűen söpört végig a nézőtéren. Az emberek tapsoltak, egyesek hangosan kiabáltak, mások könnyes szemmel néztek a színpad felé.
Felálltam a zongorapad mellől. A szívem a torkomban dobogott, de a testem könnyű volt, mint a toll. Meghajoltam a közönség felé, majd a pillantásom a karzat felé vándorolt, ahol Arthur Vail mosolyogva, elégedetten biccentett. Aztán Sophie felé néztem, aki a magasba emelte a sárga papírcsillagot.
