– Anya azt mondta egyszer, amikor a rádióban hallgattuk azt a felvételt, ahol játszol – mondta Sophie, és a szemeiben ott csillogott az a tiszta, feltétellen bizalom, ami csak egy gyereknél létezik –, hogy a zene nem a tökéletes ujjaktól szép, hanem attól, amilyen történetet mesélnek el. A te kezed elmeséli, hogyan javítottad meg az öreg iskolai zongorákat. Elmeséli, hogy vigyáztál rám. És elmeséli, hogy még mindig szereted őt. Akkor mitől félnél?
A szavai mélyen megütöttek. A torkomban lévő szorítás hirtelen feloldódott, és egy olyan mély béke áradt szét a mellkasomban, amilyent nagyon-nagyon rég nem éreztem.
Letérdeltem, átöleltem a lányomat, és szorosan magamhoz szorítottam.
– Igazad van, kincsem. Köszönöm.
Pontosan fél nyolckor a koncertmester adott jelt a kulisszák mögül.
A bálteremben a morajlás lassan elhalkult. Dr. Miriam Shaw lépett a színpadra, hogy felvezesse az estét. Beszélt a jótékonysági programról, a gyerekek zenei oktatásának fontosságáról, a közösség erejéről, majd elhangzott az a név, amit hét éve nem ejtettek ki hivatalos hangversenyen.
– És most… a mai este záródarabjaként, amely egyben tisztelgés a csodálatos Elena Mercer emlékére, kérem, fogadják szeretettel a világ egyik legkiválóbb zongoristáját, aki ma este visszatér a színpadra: Julian Mercert.
A teremben egy pillanatra csend lett – egy olyan sűrű, döbbent csend, amit a nézőtéren átsuhanó suttogások törtek meg. Azok, akik emlékeztek a nevemre, alig akarták elhinni. Azok pedig, akik nem is ismerték a múltat, a zongora felé fordultak.
Kiléptem a fénybe.
A színpadon álló, csaknem 200 000 dolláros Steinway Grand Piano sötét, fényes lakkja úgy csillogott a reflektorok alatt, mint egy fekete tükör. A lábam alatt a padló hűvös volt. Ahogy elindultam a zongora felé, észrevettem Victort a hátsó sorban, aki sápadtan, feszülten ült, és még mindig a kezét tördelte.
De én már nem Victort láttam.
