A vendégszoba ajándékzsákjának selymes suhogása most egyszerre hangzott kísértetiesen és fájdalmasan a lakás csendjében. Ott lógott benne az elefántcsontszínű selyemruha, amelyet Maya nyolc hónapnyi verejtékes munkával, álmatlan éjszakákkal, saját megtakarításaival és mérhetetlen szeretettel készített el. Minden egyes gyöngy, amelyet a felsőrészre öltött, minden egyes aprólékos öltés a francia csipkén egy-egy darab volt a lányom szívéből. És most ez a ruha ott lógott, mint egy gúnyos emlékmű arra, hogy a bizalmat és a odaadást hogyan lehet egyetlen tollvonással, egy hideg, üres kifogással sárba tiporni.
Lassan becsuktam a vendégszoba ajtaját, és visszaléptem a folyosóra. A konyhában a halvány sárga fény világított. Maya ott ült az asztalnál, lehajtott fejjel. Előtte terült el a puha kék ruha, amit magának varrt a ceremóniára – a kis hímzett virágokkal a mandzsettáján, amelyeket olyan gondossággal készített, hogy semmiképpen ne vonják el a figyelmet a menyasszonyról, csupán ott legyenek, mint a csendes öröm jelei. Most a kék ruha élettelenül hevert az ölében, és a válla rázkódott a némán feltörő zokogástól.
– Anyu… – suttogta elcsukló hangon, amikor meglátott, és a könnyek szabad utat törtek maguknak az arcán. – Miért? Végigcsináltam mindent, amit kért. Megváltoztattam a nyakkivágást, lefejtettem a gyöngyöket, amikor azt mondta, hogy nem tetszik neki a minta. Saját zsebből fizettem a drága anyagot, mert láttam, mennyire aggódik a költségek miatt. Akkor… miért nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ott legyek? Miért nem láthatom, amikor felveszi?
A torkomban ott dobogott a harag, egy sötét, nehéz golyóbis, amely égett és fojtogatott. Odasiettem hozzá, letérdeltem a széke elé, és szorosan átöleltem a remegő testét. Az illata – a levendulás szappan és a friss pamut keveréke – azonnal visszahozta a tizenkét évvel ezelőtti emlékeket, amikor David elment tőlünk, és mi ketten maradtunk a nagy, üres hálószobában. Akkor megígértem magamnak, hogy soha többé nem engedem, hogy bárki is így összetörje a lányomat.
