Letettem a telefont. Nem vártam meg a választ. A kezem annyira remegett, hogy alig bírtam letenni a kagylót a helyére.
Anyu ott állt a konyha közepén, és némán bólintott. Maya pedig a szoba sarkából nézett rám, a szeme tágra nyílt a döbbenettől és a megkönnyebbüléstől. Soha előtte nem látott olyat, hogy valaki – különösen én – így kiálljon mellette a saját családjával szemben.
Az esküvő napja szürke, hűvös reggelre virradt. A hegyek tetejét vastag hóréteg borította, és a levegőben benne volt a közelgő téli vihar illata.
A városban mindenki a hegyi kunyhó felé tartott. A vendégek autói sorjáztak a kanyargós úton, a virágüzlet kocsijai szállították a fehér rózsákat, és a környék luxusautói parkoltak le a fenyvesek alatt. Biztos voltam benne, hogy a családi csoportos chatben már égtek a vonalak. Brenda és Chloe minden bizonnyal elmesélték a saját verziójukat arról, hogy „milyen hálátlanok és irigyek vagyunk”, amiért az utolsó pillanatban megtagadtuk a ruhát.
De minket ez már nem érdekelt.
Azon a reggelen Maya nem az ablakból nézte a távolodó kocsikat. Nem sírt. Korán felkelt, kifestette a körmét, és felvette azt a puha kék ruhát, amit a saját maga számára varrt. A mandzsettáján lévő apró, hímzett virágok finoman mutattak a napfényben, ami átszűrődött a nappali ablakán.
– Jól nézel ki, kincsem – mondta anyu, miközben egy csésze forró teát csúsztatott a kezébe. – Olyan vagy, mint egy igazi művész. Mert az is vagy.
– Köszönöm, nagyi – mondta Maya, és először láttam őszintén mosolyogni hónapok óta. – Tudjátok mi? Nem is hiányzik az ottani zűrzavar.
Délután kettőkor, amikor az esküvőnek már el kellett volna kezdődnie a hegyekben, a telefonom megszólalt. Nem Chloe hívott. Nem is Brenda.
Egy ismeretlen szám volt.
Felvettem. A vonal túlsó végén egy mély, idegen férfihang szólalt meg – a hegyi kunyhó környéki helyi panzió vezetője volt, akitől Chloe a vendégek egy részének a szállását bérelte.
