A vonal másik oldalán hirtelen csend lett. A zene, ami a háttérben szólt a menyasszonyi szalonban vagy az irodában, elhalkult.
– Micsoda? Mi az, hogy nem jövök? A ruha ott van, nem? Azt mondtad, kész van. Azt beszéltük, hogy holnap…
– A ruha kész van, igen – szakítottam félbe élesen. – Maya befejezte. Minden egyes öltést megcsinált rajta, beleértve a francia csipkét is, amit ő fizetett a saját megtakarításaiból, mert te folyamatosan panaszkodtál a költségekre. De a ruha nem egy áruházi termék, Chloe. Az egy ajándék volt. Egy olyan ajándék, amit egy testvérnek ad az ember, akit szeret, és aki viszontszereti. De mivel te tisztáztad, hogy Maya nem része a családi ünnepnek, mivel ő „csak felnőtteknek szóló” rendezvényen nem kívánatos személy, így a ruha sem fog elmenni oda, ahová a készítője nem teheti be a lábát.
Chloe hangja hirtelen éles, hisztérikus tónusra váltott.
– Te megőrültél?! Két nap múlva van az esküvőm! Hát nem normális, hogy egy menyasszonynak stresszes az időszaka?! Miért csináltok ebből drámát? Csak arról van szó, hogy a helyszín kicsi, és a felnőttek akarják az estét! Maya még gyerek, meg fogja érteni később!
– Maya nem gyerek, Chloe. Ő egy tizenhét éves lány, aki nyolc hónapon keresztül éjszakázott miattad, míg te a dizájnt változtattad, mint egy szeszélyes királylány. És nem, nem fogja megérteni. Senki sem értené meg. Ha el akarod vinni a ruhát, akkor van egy feltételünk.
– Feltétel?! Nekem nincs szükségem semmilyen feltételre, az az enyém! Megígérte!
– Megígérte, hogy elkészíti neked, amikor még azt hitte, hogy a részese lehet az örömödnek. De a bizalmat te vetted el. Szóval, ha kell a ruha, akkor kifizeted Mayának a nyolc hónapos munkáját, óradíjban, plusz az anyagárat, amit a saját pénzéből vett. Különben a ruha itt marad. És ha eljössz ide zaklatni minket, a rendőrség fogja tisztázni, hogy kinek a tulajdona egy olyan egyedi kézműves darab, amelynek a jogai a készítőt illetik meg.
