– Botrány? – horkant fel anyu. – Már így is botrány van! Egy olyan családban élünk, ahol a szeretetet árucikké süllyesztették. Maya, te befejezted a munkát. De Chloe nem érdemli meg ezt a ruhát. Nem érdemli meg azt a darab lelkét, amit te beleöltél.
Az éjszaka hátralevő része álmatlanul telt. Ahogy a mennyezetet bámultam a sötétben, a fejemben ezer forgatókönyv futott át. Mit tehetnék? Ha egyszerűen megtartjuk a ruhát, Chloe rendőrséget hívhat, vagy az egész családot ellenünk fordíthatja, elhitetve mindenkivel, hogy mi vagyunk a rosszindulatúak, akik tönkre akarják tenni az esküvőjét. De ha odaadjuk… ha csendben átadjuk neki a nyolc hónapos munkánk gyümölcsét, miközben ő ott gúnyolódik rajtunk a háta mögött, azzal mindketten feladjuk a saját méltóságunkat.
Másnap reggel kilenckor éles csöngés szakította félbe a csendet.
Nem Maya volt az, aki felvette a telefont, hanem én. A vonal túlságos végén Chloe hangja hallatszott – élénk, feszült és tökéletesen magabiztos, mint mindig, amikor valamit el akart érni.
– Szia, anyu! Csak szólni akartam, hogy holnap délután háromkor átugrom a ruháért meg a cipőkért. A fotós mondta, hogy készítsünk egy külön sorozatot a készítés folyamatáról is, szóval jó lenne, ha Maya is ott lenne az átvételnél, hogy csináljunk pár képet a tervezővel. Tudod, a „családi büszkeség” kedvéért a blogra.
A vér a halántékomba szökött. A „családi büszkeség kedvéért a blogra”? Miután kitiltotta a lányomat az esküvőről, még azt is akarta, hogy Maya pózoljon vele a közösségi oldalain, mint a nagylelkű rokon, aki megengedte egy gyereknek, hogy varrjon neki?
– Chloe – mondtam, és a hangom annyira fagyos volt, hogy még a saját fülemnek is idegennek tűnt. – Nem jössz ide holnap délután. És Mayáról sem kell képet készíteni.
