A levélben az állt, hogy Maya bekerült az év végi bemutató tíz döntőse közé, és egy teljes ösztöndíjat kap a nyári mesterkurzusra, valamint egy saját kiállítási lehetőséget a galériában.
Maya a konyhaasztalnál olvasta a levelet. Először elfelejtett lélegezni. Azt hittem, elsírja magát, de nem. Felnézett rám, a szeme fénylett a tiszta, megállíthatatlan ambíciótól.
– Anyu… – suttogta. – Ezt… ezt láttad?
– Láttam, drágám – mondtam, miközben átöleltem, és éreztem, hogy a könnyeim végre nem a fájdalomtól, hanem a büszkeségtől hullanak. – A te kezeid. Emlékszel, mit mondtam? Azok a kezek nem arra valóak, hogy mások gőgösségét szolgálják ki. Azok a kezek csodákat teremtnek.
A következő napon Maya áttolta a nagymama régi varrógépét a saját szobájába. Nem a vendégszobába, ahol a félretett emlékek porosodtak, hanem az íróasztalára, a napfényes ablak mellé.
És miközben a tű ismét ritmikusan kattogni kezdett a selyemanyagon, tudtam, hogy David valahol ott fönn – vagy talán éppen itt, a lenti fák susogásában – elégedetten bólint. A vihar elült. A kunyhó messze volt, de az igazi otthonunk végre teljesen biztonságban volt.
