– Nem te vagy a hibás, Maya – mondtam, miközben az ujjammal gyengéden simítottam le a sötét tincseit az arcáról. – Nem benned van a hiba. Chloe… Chloe elvakult a saját kis tökéletesnek hitt világa miatt. Nem látja, mennyi munkát, mennyi szeretetet fektettél abba a ruhába. Ő csak egy kelléket látott, egy olcsó, de professzionális munkaerőt, akit kihasználhatott. De hidd el nekem, drágám, ez a kegyetlenség nem marad büntetlenül.
Ekkor kinyílott a bejárati ajtó, és az édesanyám, Barbara lépett be a fagyos esti levegőből. Az arca rögtön elárulta, hogy tudja a hírt. A szomszédasszony, akinek a lánya szintén meghívást kapott a “felnőtteknek szóló” esküvőre, már átment hozzá, hogy megkérdezze, miért nem látja Mayát a listán.
Anyu letáskázta a bevásárlószatyrait, lekapta a kabátját, és határozott léptekkel bejött a konyhába. A tekintete egyszerre sugárzott mélységes fájdalmat és tüzes felháborodást.
– Hallottam – mondta, miközben leült Maya másik oldalára, és átkarolta a hátát. – A saját unokámat… azt a gyereket, aki a nagymamája régi varrógépén tanult meg alkotni az apja emlékéért… kitiltani a saját testvére esküvőjéről? Hát eszét vesztette az a lány?
– Azt mondta, hogy csak felnőtteknek szól – suttogta Maya, és a hangja olyan vékony volt, mint a papír. – De Juli, a tizenhat éves unokatestvére ott lesz a harmadik sorban. A barátnői is ott lesznek. Csak én… én nem kellek oda. Csak a kezeim kellettek, anyu. A ruhám kellett, de én magam nem.
Anyu szeme felvillant.
– Nos, ha a kezei kellettek, akkor a ruhának sem kell elmennie – mondta olyan éles hangon, ami ritkán hagyta el a száját. – Nem adjuk oda neki, hallod? Nincs az az isten, hogy azt a gyönyörű munkát átadjuk egy olyan embernek, aki így megalázza a saját családját.
– De anyu… – néztem rá hitetlenkedve. – Két nap múlva jön érte. Megvan a megegyezés. Ha nemadjuk át, az botrány lesz a családban.
