A kristálycsillárok lágy, aranyló fénye tompán vert visszaverődést az abroszon heverő két fekete bőrmappáról. A Le Petit Châtelet étterem terme fojtogatóan elegáns volt: selyemtapéta a falakon, halk hárfaszó a háttérben, és a diszkréten suttogó philadelphiai elit, akik mindent észrevettek, de úgy tettek, mintha semmit sem látnának.
Evelyn kezében megállt az aranyozott Montblanc toll, amellyel épp a saját számláját készült aláírni. A gyémántgyűrűje megcsillant az ujja ízületén, de a tekintete már nem a számlát pásztázta, hanem a folyosó végét, ahol a pincér eltűnt a konyha és a zárt irodák felé vezető kétszárnyú lengőajtó mögött.
– Mit csinál az az ember? – kérdezte Evelyn kissé megemelt, ideges hangon, miközben a nyakán lévő gyöngysort igazgatta. – Nem fizetni jött ide? Arthur, ha nincs nálad elég fedezet a csirkére és arra az olcsó háziborocskára, csak szólj. Nem kell színjátékot rendezni. Greg kifizeti helyetted, aztán majd levonjuk Rachel holnapi garanciájából.
Greg mellettem halkan megköszörülte a torkát. Továbbra sem nézett rám. A tekintete mereven a kristályvizespoharára tapadt, mintha a jeges víz molekulái elrejthetnék a gyávaságát.
– Anya, hagyd rá – morogta Greg félhangosan. – Biztos csak a terminált keresi.
Apám nem mozdult.
Ott ült a sötétkék, kopott könyökű blézerében. A gallérja tiszta volt, keményített, de látszott rajta, hogy ezt az inget tíz éve vette a Sears kiárusításán. A kezei, amelyek negyven évig szereltek hidraulikus szivattyúkat, nehézgépeket és ipari csővezetékeket az állami közműveknél, mozdulatlanul pihentek a damasztabroszon. A bőrkeményedések a tenyerén olyanok voltak, mint a megkövesedett fa: kitörölhetetlenek és büszkék.
– Nem a terminált keresi, Evelyn – szólalt meg apám. A hangja mély volt, kimért és döbbenetesen nyugodt. Nem volt benne sértettség. Nem volt benne az a megalázott kapkodás, amit Evelyn és Greg az egész vacsora alatt próbált kicsikarni belőle.
