– Akkor mit? – horkant fel Evelyn, miközben a szája sarka gúnyos fintorba rándult. – Talán a konyhafőnököt, hogy megkérdezze, elmosogathatod-e a tálakat? Arthur, az isten szerelmére, hatvankét éves vagy. Nem kellene úgy viselkedned, mintha valami tekintély lennél ebben a városban. Egy nyugdíjas karbantartó vagy Lancasterből. Hálásnak kellene lenned, hogy egyáltalán egy asztalhoz ültettünk magunkkal.
Ránéztem a férjemre. Greg profiljára. Az arcára, amelyet hat éven át szerettem. Arra a férfira, akinek a startup cége három hónapja az összeomlás szélén táncolt, mert képtelen volt felmérni a piaci kockázatokat, és aki az anyja szoknyája mögé bújva akarta elvenni tőlem azt a kétszázötvenezer dollárt, amit én tizenöt évnyi éjszakai műszakkal, könyvvizsgálói túlórákkal és lemondással gyűjtöttem össze.
A házunkra – a házra, amit még a házasságunk előtt vettem a saját megtakarításomból – akart jelzálogot terhelni. Garanciát. Hogy fedezze a Cole Enterprises adósságait. És hogy biztosra menjenek, elhívták az apámat, hogy a jelenlétében tapossák sárba az önbecsülésemet, hogy megmutassák: a Carter név semmit sem ér a Cole dinasztia mellett.
– Greg – mondtam halkan.
Nem fordult felém.
– Greg, nézz rám.
A férjem lassan felém fordította a fejét. A szemeiben az az üres, ideges elkerülés ült, amit az elmúlt hetekben minden este láttam rajta, amikor hazaértem a munkából.
– Rachel, most ne kezdj jelenetet – sziszegte. – Anyámnak igaza van a pénzügyekben. A cégemnek likviditásra van szüksége holnap reggelig. Ha nem tesszük le a garanciát, a hitelezők zárolják a számlákat. Kétszázötvenezer dollár neked van a letéti számládon. Mi vagyunk a családod. Neked minket kell megmentened.
– És apám? – kérdeztem, az ujjaimmal az asztal szélét szorítva. – Apám ki szerinted? Egy idegen, akit idehívtok, hogy a pincér előtt megalázzátok egy nyomorult harmincöt dolláros sült csirke miatt?
Evelyn megvetően legyintett.
