A maître d’hôtel azonnal mellélépett.
Moreau lehajolt. Nem egy formaságból tett biccentés volt ez. Mély, őszinte tisztelettel hajtott fejet, majd mindkét kezét kinyújtotta, és megragadta apám kérges, heges jobb kezét.
– Monsieur Carter – mondta Moreau franciás akcentussal, de tökéletes, vibráló tisztasággal. A hangja betöltötte a közeli asztalok közötti csendet. – Nem tudtam, hogy ma este megtisztel minket a jelenlétével. Ha a személyzet időben értesít, a privát szalonban terítettünk volna. Kérem, bocsássa meg ezt a méltatlan fogadtatást.
A szobában olyan csend lett, hogy a hárfás keze megállt a húrokon a távolban.
Evelyn kinyújtott keze a levegőben fagyott meg. A szája kissé kinyílt, a rúzsa élénkpiros vonala elvált az ajkától, ahogy a pupillái kitágultak a döbbenettől.
Greg megdermedt. A vizespoharat tartó ujjai elfehéredtek.
Apám lassan elmosolyodott. Az az egyszerű, csendes mosoly volt ez, amit akkor láttam rajta, amikor vasárnap délutánonként sikeresen beindította a régi fűnyírót a kertünkben.
– Semmi baj, Jean-Luc – mondta apám, és a hangjában nem volt semmi meglepettség. – A lányommal vacsoráztam. A csirke kiváló volt. A fűszerezés pontosan olyan, mint amikor nyolc évvel ezelőtt teszteltük az új konvekciós sütőket a megnyitás előtt.
Moreau arca felragyogott a büszkeségtől.
– Soha nem felejtem el, Arthur. Ha maga nem jön át az éjszaka közepén Lancasterből a csapataival azon a fagyos decemberi héten, a teljes konyhai gáz- és nyomásszabályozó rendszerünk felrobbant volna az átadás előtt. Kétmillió dolláros kártól és a teljes csődtől mentett meg minket, még mielőtt kinyithattunk volna.
A tulajdonos a maître d’hôtel felé intett. A főpincér azonnal kinyitotta a mahagóni dobozt, és kivett belőle egy vékony, sötétkék bőrkötéses könyvecskét és egy fekete fémkártyát.
