Megfordultam, és apámhoz léptem. Belekaroltam a karjába. A régi blézer durva szövete meleg és biztonságos volt a tenyerem alatt.
– Menjünk, apa – mondtam mosolyogva.
– Menjünk, kicsim – felelte apám.
Jean-Luc Moreau mélyen meghajolt előttünk, ahogy elhaladtunk mellette.
– Jó éjszakát, Monsieur Carter. Jó éjszakát, Madame. A sofőrünk a bejáratnál várja önöket a Bentley-vel, hogy hazavigye önöket Lancasterbe.
– Köszönöm, Jean-Luc – mondta apám szelíden. – De ma este inkább sétálunk egy kicsit a Market Streeten. A levegő tiszta, és a lányomnak szüksége van egy kis friss szélre.
Kiléptünk a Le Petit Châtelet nehéz üvegajtaján a philadelphiai éjszakába.
A novemberi levegő hűvös volt, éles és tiszta. A felhőkarcolók fényei magasan az égbe nyúltak, a Broad Streeten autók fényszórói rajzoltak aranyló csíkokat a nedves aszfaltra. Mélyet lélegeztem. A tüdőm megtelt a szabad, hazugságoktól mentes levegővel, és életemben először éreztem, hogy a mellkasomból eltűnt az a nehéz, szorító kő, amit hat éven át cipeltem.
Apám rám nézett. Megsimogatta a kezemet a kabátja ujján.
– Jól vagy, Rachel? – kérdezte halkan.
– Jobban, mint valaha, apa – feleltem, és rátettem a fejem a vállára. – Menjünk a buszmegálló felé.
Apám felnevetett. Az a mély, tiszta, öblös nevetés volt ez, amit gyerekkorom óta úgy szerettem.
– A pokolba a busszal, kislányom – mondta apám, és a szemei huncutul megvillantak az utcai lámpák fényében. – Ma este megérdemlünk egy taxit. A számlát pedig… nos, a számlát én állom.
