1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Doña Celia hallotta, hogy fia telefonon azt mondja, reméli, hogy “az öreg asszony nem lesz sokáig” eladni a kávéültetvényt, abbahagyta a várást, hogy saját gyermekei visszatérjenek a szerelemért.
79 évesen egyedül élt egy kávéfarmon Huatusco külvárosában, Veracruz államban. Férje, Julián már 14 éve halott. Ricardo, a legidősebb fiú, Pueblában dolgozott, és csak akkor jelent meg, amikor pénzre volt szüksége. Teresa, a legfiatalabb, Querétaróban élt, és majdnem hat éve nem töltött karácsonyt az anyjával.
Mindkettőjük utolsó látogatása rosszabb volt, mint a csend: elvittek egy örökölt karkötőt, 18 000 pesót egy betakarításból és a régi órát az étkezőből.
“Nincs szükséged ezekre a dolgokra itt, anya,” mondta Ricardo.
Azóta Celia minden délután a kapu mellett ült, úgy tett, mintha az utat figyelné. Valójában azt a kanyart nézte, ahová a gyerekei mentek. Senki sem jött el. Éjszakára visszatértem egy konyhába, ahol négy üres szék és egyetlen pohár volt az asztalon.
Egy augusztusi délután egy vékony fiatal nőt látott, aki egy körülbelül 2 éves gyerekkel a karjaiban, és egy szürke szamárat, amelyen két zsák és takaró volt. Hárman kimerültnek tűntek.
“Jó napot. A faluban azt mondták, talán segítségre van szükségem a farmon.
“Rosszul mondták neki.
A lány lehajtotta a fejét. A fiú köhögött. Celia látta, hogy az arca lángokban van.
“Mi a neved?”
“Alma.” Ő Matthew. És a szamárat Canelának hívják.
Alma elmondta, hogy sosem ismerte az anyját, menedékhely és munkahelyi házak között nőtt fel, és hogy Mateo apja eltűnt, amikor megtudta a terhességet.
“És mit akarsz tőlem?”
Alma megölelte a fiút.
“Nem azért jöttem, hogy pénzt kérjek. Hadd dolgozzak. Hadd vigyázzak rá, mint az anyám, amilyen soha nem volt. Egy sarok a fiamnak elég nekem.
Celia megkeményítette az arcát.
“A szép szavak ingyen jönnek.
“Akkor ne higgy nekem. Csak hadd töltsek bent éjszakát. Mateónak láza van. Holnap indulunk.
