1. RÉSZ
A kórház igazgatója hajnali egykor egy szőnyeget húzott a hullaházba. A legrosszabb az volt, hogy nem látta, hogy titokban csinálja. Olyan volt, hogy hallotta, hogy valami a szőnyegben próbál lélegezni.

Éppen felmostam a szervizfolyosót, amikor megláttam. Dr. Héctor Serrano, aki mindig hibátlan, izzadságban átázott ingét viselte, és meghúzta azt a kék zsinórral kötött csomagot. Kétszer is megnézett a lépcsőre. Aztán kinyitotta a hullaház ajtaját, betette a cukodását, és anélkül távozott, hogy bármit is észrevett volna.

Hat éve dolgozott a Santa Lucía kórház takarításán Pueblában. Tudta, hogy senki sem lépett be így, hordágy nélkül, áthelyezett személyzet és dokumentumok nélkül. Azt is tudtam, mi történik, amikor valaki, mint én, megkérdezi a rendezőt: hirtelen panaszok érkeztek késésről vagy egy koszos lakásból való elhagyásról.

A nevem Teresa Morales, harmincnyolc éves vagyok, és nem vagyok bátor nő egy filmben. Aznap éjjel remegtek a lábaim. De eszembe jutott a nagymamám, aki azt mondta, hogy a félelem nem kifogás, ha valakinek segítségre van szüksége.

Vártam, hogy Serrano léptei eltűnjenek. A kulcsommal beléptem a következő szobába, ahonnan az előkészítő terület volt elérhető. A szőnyeg egy acélasztal mellett feküdt. Mosószer és édes parfüm illata volt. Letérdeltem, megéreztem a szövet végét, és hallottam egy újabb hangot is, kicsi, kétségbeesett.

Tisztító ollóval oldottam ki a zsinórt.

Bent egy sötét hajú fiatal nő volt, talán a húszas évei közepén. A szája félig nyitva volt, ajkai lilák voltak, csuklóit pedig a szövet nyomása nyomta. Megérintettem a nyakát, ahogy elsősegélyórán tanítottak. Néhány másodpercbe telt, mire gyenge pulzusot találtam.

“Várj, kérlek. Ne hagyj el.

A sürgősségire rohantam, és Dr. Daniel Ríos egy klinikai jegyzetet fejez be.

“Van egy lány a hullaházban. Az igazgató feltekerte egy szőnyegbe.

Egy pillanatig rám nézett, megbizonyosodott róla, nem viccelek, és hordágyat kért. Patricia nővér követett minket a gondozó csapattal együtt. Amíg dolgoztak, kint álltam, poros kézzel, úgy éreztem, minden perc egy órás lenne.