A dossziéban lévő fényképen lévő orvos aláírását bámultam. Huszonnégy évvel ezelőtt az a férfi, aki bejelentette Lucia halálát, szemüveget és nyírt bajuszt viselt. Serrano most ősz hajú, testes és minden nap borotvált volt. De emlékeztem, hogyan tartotta távol a papírokat a testétől, mintha bosszantotta volna hozzájuk.
“Azt mondta, hogy a babám meghalt,” vallottam be Marisolnak.
Az ügynök nem tartotta bizonyítottnak a gyanúmat. Kérte az adott szülészeti kórház rendelkezésre álló iratoit, és elkezdte felkeresni a dokumentumban szereplő szülésznőt: Ofelia Campost.
Ugyanazon a délutánon Daniel felhívott St. Luciából. Serrano kiderítette, melyik kórházban van Alma, és követelte, hogy vigyék egy magánrendelőbe. Amikor megérkeztem az új kórházba, a nővéri modul előtt vitázott, egy kerekesszékes férfi mellett.
“Én vagyok az apád, és megvan a megengedésed,” mondta, miközben egy levelet lengetett.
Elég közel kerültem ahhoz, hogy felismerjem Alma nevét egy aláírás alatt. A felső sarokban láttam a dátumot: hétfő. Hétfőn, az orvosi dokumentáció szerint, még mindig eszméletlen volt.
És Serrano épp most parancsolta meg, hogy készítsék elő az áthelyezését aznap este.
3. RÉSZ
“Az aláírás nem Almáé,” mondtam, mielőtt bárki megállíthatott volna.
Serrano megfordult. A szeme végigpásztázta az egyenruhámat, majd az arcomat, mintha azt keresné, hol ismer engem.
“Asszonyom, ez családi ügy. Visszavonulás.
“A mostohalányod ébren van. Ha valamire engedélyezett, ő maga is megerősítheti.
Egy ápoló értesítette a szolgálat vezetőjét. Serrano felemelte a hangját, és azzal fenyegetőzött, hogy beszél a kórház vezetőségével, de senki sem mozdította a kerekesszéket. Felhívtam Marisolt a mobilomról, és elmondtam neki, hol vagyunk. Azt is kértem, hogy tartsák meg a benyújtott beadozás másolatát, mert az eredeti még mindig a kezükben volt.
“El sem tudod képzelni, mekkora munkaproblémába keveredtél,” suttogta nekem Serrano.
“Te sem tudod, mit láttam azon az éjszakán.
