Összeszorult a torkom. Nem öleltem meg. Nem mondtam, hogy ő a lányom.
“Ugyanazon a napon megszületett a lányom. Egy már bezárt szülészeti kórházban.
Alma sírni kezdett, nem érzelmtől, hanem haragtól.
“Akkor talán megértem, miért akarta a mostohaapám, hogy ne kérdezzek.”
Megtalálta az erőt, hogy elmondja, mi történt. Örökbefogadó anyja, Elena Ortega három évvel korábban meghalt, és egy házat hagyott neki a La Paz negyedben, valamint egy családi telket Atlixcóban. Az a férfi, akit tizenhat éves kora óta apának hívott, Héctor Serrano, javasolta, hogy készítsen végrendeletet a javára, azzal érvelve, hogy ez az egyetlen családja, ami még megmaradt.
“Azért tettem, mert bíztam benne. De egy hete találtam régi dokumentumokat az örökbefogadásomról.
Ezek között volt egy állítólagos anyai elhagyásról szóló igazolás és egy szábronezzer peso-s hozzájárulási nyugta, amelyet egy azóta eltűnt egyesületnek adtak át. A dokumentum születésnapjával volt dátumozva. Az orvosi aláírás egyértelműen így állt: Héctor Serrano.
“Megkérdeztem tőle, hogy részt vett-e az örökbefogadásomban. Először azt mondta, nem emlékszik. Aztán megkért, hogy semmisítsem meg az iratokat. Szombaton elmondtam neki, hogy megváltoztatom a végrendeletemet, és meg fogom keresni a biológiai anyámat.
Az ujjai remegtek, miközben igazította a lepedőt.
“Anyám, Elena megtanított festeni, és gondoskodott rólam, amikor beteg lettem,” tette hozzá. Nem akarom azt hinni, hogy ő vett engem. Tudni akarom, mit mondtak neki, mert a leveleiben úgy tűnik, meggyőződik arról, hogy anyám nem tud gondoskodni róla. És tudni akarom, miért jelent meg újra Hector az életünkben annyi évvel később.
“Édes kenyérrel jött. Teát készített nekem. Emlékszem, hogy szédült. Semmi több.
Marisol megkapta ezt a nyilatkozatot, és kérte, hogy a még megőrizhető poharat és a ház dokumentumait vizsgálják át a megfelelő eljárások szerint. Alma engedélyezte a korábban küldött példányok kézbesítését az e-mailjére. Megadta továbbá a közjegyzői hivatal adatait is, ahol megnevezte a végrendelet visszavonását.
