Jason ujjai megfeszültek a vastag, pecsétviaszos borítékon. A Pinot Noir a kristálypoharában veszélyesen meglódult, vörös hullámot vetve a csiszolt üveg pereméig, de a férfi még csak le sem pillantott rá. A szemei, amelyek alig egy perccel korábban még a háziúr gőgös, leereszkedő fölényével pásztázták a verandán álló, nedves kabátos alakomat, most tágra nyíltak, és megdermedtek a feladó fejlécén: Henderson & Cole Jogi Iroda – Bellevue Belváros.
– Margaret… ez meg mi a fenét jelentsen? – kérdezte Jason, és a hangja már nem volt az a mézédes, tompa bariton, amellyel a családi vacsorákon szokta megmagyarázni, miért az ő karrierje az egyetlen, ami számít. Egy vékony, reszelős él hasított bele a szavaiba.
A nappali felől ekkor halk, selymes suhogással megérkezett Beatrice is. Jason édesanyja úgy viselte a burgundi vörös kasmírruháját, mint egy koronázási palástot. A haja tökéletesre fésült ezüst hullámokban keretezte púderezett arcát, a nyakában megcsillant a háromsoros gyöngysor, amit még a néhai férje apósától örökölt, és amellyel minden áldott alkalommal jelezni kívánta a köztünk lévő áthidalhatatlan osztálykülönbséget: ő egy seattle-i régi család leszármazottja volt, én pedig egy egyszerű középiskolai titkárnő, aki harmincnyolc éven át gépelt kérvényeket és rendezett kartonokat a tanári szobában.
– Jason, drágám, ne állj ott a huzatban, bejön a hideg a teraszról – mondta Beatrice anélkül, hogy rám nézett volna. A tekintete egyszerűen átcsúszott rajtam, mintha csak a futár lettem volna, aki késve hozta meg az előre megrendelt osztrigát. – Margaret, igazán nem kellett volna a viharban idefáradnod egy képeslappal. Emily megmondta neked tegnap, hogy a mai este rendkívül bensőséges, a szűk családnak szól. Julian nagybácsiék mindjárt megérkeznek a repülőtérről, és még a pezsgőt sem hűtöttük le. Kérlek, tedd le a borítékot a konzolasztalra, és menj haza békével. Holnap délután, ha az idő engedi, talán beugorhatsz egy szelet süteményre.
