Emily ekkor lépett ki Beatrice háta mögül. A lányom kezében egy tálca apró, füstölt lazacos falatka remegett. Huszonkilenc éves volt, az én arcom finomabb, lágyabb változatát viselte, de a tekintete… a tekintete az elmúlt három évben valahogy megtanult félrecsúszni. Nem nézett a szemembe. Soha nem nézett a szemembe, valahányszor a férje családja a szobában volt.
– Anya… – suttogta Emily, és a szája széle megremegett. – Kérlek. Ne csinálj jelenetet. Megbeszéltük az üzenetben. Csak ma estéről volt szó. Miért kell mindig mindent megnehezítened?
Lassan végignéztem rajtuk. A három emberen, akik abban az előszobában álltak, amelynek padlóját az én pénzemből csiszolták le, amelynek mennyezetén a meleg sárga fényeket adó süllyesztett lámpákat az én megtakarításaimból szerelték be, és amelynek falai között ők uralkodtak, miközben engem kizártak a fagyos decemberi esőbe.
– Olvasd el a levelet, Jason – mondtam. A hangom olyan nyugodt volt, mint a tó vize szélcsend idején. Nem volt benne harag, sem keserűség. A harag olyan luxus, amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akiknek még van vesztenivalójuk. Én az elmúlt kilenc napban minden illúziómat elveszítettem.
Jason ujjai feltépték a nehéz, kék színű papírt. Kihúzta a háromoldalas okiratot, és a szemei rásiklottak a második sorra.
Láttam a pillanatot, amikor a valóság elérte az agyát.
Az arcából úgy futott ki a vér, mintha megvágták volna. A szája félig nyitva maradt, a kristálypohár a kezében megbillent, és a sötétvörös bor vastag sugárban ömlött végig a bézs színű gyapjúszőnyegen – azon a szőnyegen, amit Beatrice választott ki három hónapja, de aminek a számláját csendben én egyenlítettem ki a hitelkártyámról.
– Ez… ez nem lehet igaz – nyögte ki Jason. A papír zörögni kezdett a kezében. – Ez valami jogi trükk. Samuel Henderson nem teheti ezt meg!
– Mi az, Jason? – lépett közelebb Beatrice, és a hangjában most először jelent meg a valódi, ösztönös aggodalom. Kirántotta a papírt a fia kezéből. – Miféle ostobaság ez? Margaret, azonnal magyarázatot követelek!
