A kérdés úgy visszhangzott a magas mennyezet alatt, mint a templomi harang szava.
– Cserébe kaptam egy üzenetet hajnali 3:14-kor – folytattam, és a táskámból elővettem a telefonomat, felvillantva a képernyőt. – Egy üzenetet a saját lányomtól, aki azt írja: „Anya, kérlek, ne gyere el karácsonykor. Jason anyja úgy érzi, a jelenléted feszültséget kelt, és ők egy bensőséges családi kört szeretnének.”
Emily zokogni kezdett, a teste rázkódott a bűntudattól és a megalázottságtól.
– Anya, kérlek… én csak… nem akartam veszekedést… Beatrice azt mondta, hogy te úgysem érzed jól magad a mi barátaink között… hogy te egyszerűbb ember vagy…
– Egyszerűbb ember vagyok, valóban – bólintottam. – Egy olyan egyszerű ember, aki egész életében hitt abban, hogy a család azt jelenti: vigyázunk egymásra. De ti nem vigyáztatok rám, Emily. Ti kizsákmányoltatok engem. Elvettétek a nyugdíjamat, elvettétek a megtakarításaimat, elvettétek az önbecsülésemet, és amikor már mindent megkaptatok, kidobtatok a hátsó ajtón, mint egy elhasznált konyharuhát, nehogy meglássák a gazdag barátaitok, hogy ki fizeti a számlát.
Odaléptem a kandallóhoz.
A párkányon ott sorakoztak a családi fényképek ezüstkeretben. Jason és Emily az esküvőjükön a Napa-völgyben – amit szintén én fizettem ki az utolsó centig. Beatrice a jachton a Lake Washingtonon. Jason az új öltönyében. De az én képem… az én képem sehol sem volt. Egyetlen fotó sem volt rólam az egész házban. Levették. Elrejtették a fiókok mélyére, hogy a tér tökéletesen illeszkedjen a Beatrice által megálmodott előkelő narratívába.
– Holnap reggel kilenckor – mondtam, a kandallópárkánynak támaszkodva – Samuel Henderson és a megyei seriff hivatalának képviselője megérkezik erre a címre.
Jason hirtelen felkapta a fejét. A szemeiben most már nemcsak a szégyen, hanem a nyers, fojtogató rettegés lobogott.
– A seriff? Margaret, karácsony van! Nem teheted ezt meg! Nem lakoltathatsz ki minket karácsony napján!
