– Nem lakoltatlak ki titeket karácsony napján, Jason – feleltem halkan. – Henderson úr adott nektek negyvennyolc órát. December 26-án, déli tizenkét óráig van időtök arra, hogy minden egyes személyes holmitokat összeszedjétek és elhagyjátok a házat. Az ingóságok, amelyeket én vásároltam – a bútorok, a szőnyegek, a konyhai gépek – a házban maradnak. A zárakat december 26-án délután egy órakor lecserélik.
– És hová menjünk?! – kiáltotta Beatrice, most már teljesen elveszítve a társasági hölgy álcáját, a hangja hisztérikussá és közönségessé vált. – Jason felesége a lányod! Jason az egyetlen esélye, hogy normális életet éljen! Ha ezt megteszed, tönkreteszed a házasságukat!
– Nem én teszem tönkre a házasságukat, Beatrice – léptem el a kandallótól az előszoba felé. – Jason tette tönkre a házasságát abban a pillanatban, amikor a feleségét arra kényszerítette, hogy megtagadja a saját anyját. És Emily tette tönkre a saját életét abban a pillanatban, amikor úgy döntött, hogy a te jóváhagyásod többet ér, mint az én negyvenévnyi feltétel nélküli szeretetem.
Emily felém vetette magát. A térdére esett a borfoltos szőnyegen, megragadta a szövetkabátom alját, és felnézett rám a könnyeitől eltorzult arccal:
– Anya! Kérlek! Ne menj el így! Maradj itt! Vacsorázz velünk! Kidobom Beatricét, ha akarod! Csak ne vedd el a házat! Jason el fog hagyni, ha ezt megteszed! Mindenki rajtam fog nevetni Seattle-ben!
Lenéztem a lányomra.
Harminc éven át az volt az egyetlen célom az életben, hogy ezt a lányt megvédjem a világ kegyetlenségétől. Amikor az apja meghalt, miközben ő még csak tízéves volt, két műszakban dolgoztam, hogy ne kelljen elköltöznünk a kis külvárosi házunkból. Éjjelente vasaltam, hétvégente adóbevallásokat gépeltem a szomszédoknak, hogy zongoraórákra járhasson, hogy a legjobb főiskolára mehessen, hogy soha, egyetlen napig se érezze úgy, hogy kevesebb másoknál.
És mivé lett ebből a szeretetből?
