Egy önző, gyáva nővé, aki most sem azért könyörgött, mert bántotta a lelkét a megaláztatásom, hanem azért, mert félt a társadalmi szégyentől.
Lassan, finoman lefejtettem az ujjait a kabátomról. Egyenként hajtottam vissza a reszkető ujjait, ahogy régen a kislány ujjait bontottam ki a játékaiból.
– Emily – mondtam nagyon halkan. – A szeretetemet mindig ingyen adtam neked. De a méltóságomat nem veheted el többé. Ha Jason elhagy téged egy ház miatt, akkor soha nem téged szeretett. És ha a barátaid nevetnek rajtad, akkor soha nem voltak a barátaid. Ideje megtanulnod, mennyibe kerül a valóság, kislányom.
Megfordultam, és a kilincsre tettem a kezem.
– Margaret! – szólt utánam Jason, a hangja most már szánalmasan, rekedten csuklott el. – Mi lesz a házzal? Eladod?
Kinyitottam az ajtót. A kinti hideg levegő, az eső tiszta, sós illata azonnal beáradt az előszobába, elűzve a drága parfümök és a hazugságok fojtogató melegét.
– Nem adom el, Jason – néztem vissza a vállam felett. – Beköltözöm. Ez lesz az én otthonom. És ezen a küszöbön soha többé nem léphet át olyan ember, aki nem tudja, mit jelent a tisztelet.
Kiléptem a verandára.
Behúztam magam mögött az ajtót. A nehéz zár halk, mély kattanással ugrott a helyére a csendben.
Lementem a lépcsőn az esőbe. Nem nyitottam ki az esernyőmet. Hagytam, hogy a hűvös vízcseppek az arcomra hulljanak, lemosva az elmúlt hetek megaláztatásának, a hajnali 3:14-es üzenetnek és az évtizedes engedelmességnek minden nehéz, mocskos nyomát.
Beszálltam a kis kék Hondámba a járdaszegély mellett. Beindítottam a motort, a fűtés halk zúgással kezdte fújni a meleg levegőt a szélvédőre.
Felnéztem a házra. Az ablakokon át láttam a megvilágított nappalit: Emily még mindig a padlón ült zokogva, Beatrice dühödten gesztikulált a telefonjával a kezében, Jason pedig némán, lehajtott fejjel bámult ki az üvegen át a sötétbe, pontosan felém nézve, de már képtelenül arra, hogy elérjen.
