A Cayman-szigeteki koktél és a túlvilági visszatérés
A Grand Cayman-szigeteki éjszakai szellő melegen és nehezen simította végig a bőrünket, de a hajó felső fedélzetén lévő luxusklub hűtött levegője azonnal visszarántott a jeges valóságba. A kristálycsillárok fénye megcsillant a pezsgőspoharakon, az elegáns ruhákba öltözött utasok halk nevetése pedig összefonódott a háttérben szóló lágy jazz-zenével.
De én semmit sem hallottam. A világ összezsugorodott, és egyetlen pontra fókuszált: arra a férfira, aki ott állt a terem közepén, fehér lenöltönyben, azzal a jellegzetes, magabiztos testtartással, amit tizenegy – vagy a friss papírok szerint tizenhat – éven át szerettem, és akit hat héttel ezelőtt eltemettem egy hűvös, szürke temetőben.
Edward.
A halott férjem. A férfi, aki szívbetegségre hivatkozva csendesen elhunyt az ágyunkban, miközben én zokogva fogtam a kezét. A férfi, aki a halála után hirtelen az egész vagyonát – a scottsdale-i lakást, a befektetéseket, a kereskedelmi ingatlanokat – a lányára, Simone-ra hagyta, nekem pedig csak egy karcolt dobozzárat és egy cinikus levelet küldött: “Remélem, egyszer megérted.”
Nora keze szorosan markolta az csuklómat. A körmei szinte bevájtak a bőrömbe, de nem érdekelt. A levegő elakadt a torkomban. A szemeim elhomályosultak a düh, a sokk és a megdöbbenés könnyeitől.
– Barbara… csendesebben – suttogta Nora, és a hangja feszültséggel teli volt, miközben óvatosan visszahúzott egy oszlop mélyebb árnyékába. – Nézd meg jobban az asztalt. Ne csak őt nézd. Nézd meg, kik ülnek mellette.
A könnyeimet nyelve pislogtam egyet, és a tekintetem átvándorolt Edwardról a mellette lévő kis mahagóni asztalra.
Két férfi ült ott, drága, sötét öltönyben. Az egyikük egy vastag, bőrbe kötött jegyzetfüzetet lapozgatott, amelyből hivatalosnak tűnő, pecsétes dokumentumok lógtak ki. A másik pedig egy laptop képernyőjét mutatta Edwardnak, aki éppen egy elegáns tollal a kezében hajolt előre, hogy aláírjon valamit.
