– Ezt… ezt nem tehetitek… – suttogta, és a tekintete kétségbeesetten ugrált köztem és a rendőrök között.
– De igen, Edward – mondtam, miközben megigazítottam a blézerem gallérját, és mélyen a szemébe néztem. – Én vagyok a feleséged. Vagyis… jogilag még mindig a feleséged vagyok, mivel a válásodat soha nem írtam alá, a halálodat pedig most hivatalosan is érvénytelenítjük. És mint a feleséged, örömmel aláírom a letartóztatási parancsodat.
Epilógus: Scottsdale naplementéje
Hat hónappal később a scottsdale-i otthonunk teraszán ültem. A nap lassan lebukott a sivatagi horizont mögött, és narancssárga, lila fényekbe borította a csendes környéket.
A ház újra az enyém volt. A bírósági tárgyalások gyorsak és kíméletlenek voltak: Edward offshore birodalma az első svájci és amerikai letartóztatási hullám után összeomlott. A vagyon nagy részét, amit tisztességtelenül próbált elrejteni, a hatóságok zárolták, de a feleségként és jogos örökösként benyújtott kárpótolási igényeim révén a scottsdale-i lakás, a befektetések jelentős része és a kereskedelmi ingatlanok jogosan az én nevemre kerültek.
Edward most egy federal börtönben ült, vádlottként a gazdasági bűncselekmények sorozatáért. Simone pedig – miután apja megpróbált minden hibát rá hárítani – szintén nehéz idők elé nézett a jogi kötelékek hálójában. Nem hívott. Nem is keresett.
A karcos dobozzár ott feküdt az íróasztalomon. Már nem emlékeztetett a megaláztatásra. Kinyitottam, és a benne lévő régi, családi fényképeket – azokat, amelyeket Edward még a boldogabb, tiszta éveinkben készített – egyenként visszapakoltam az albumba.
Nora lépett ki a teraszra, két pohár friss limonádéval a kezében. Az egyiket átnyújtotta nekem.
– Hogy érzed magad, Barbara? – kérdezte mosolyogva, miközben leült a szomszédos karosszékbe.
Beleivtam a hűvös, citromos italba. A sivatagi szellő finoman lengette a hajamat. Hatvanhárom éves voltam, özvegy – ezúttal a valóságban és méltósággal –, de soha életemben nem éreztem magam ennyire szabadnak.
