– Anyu… – kezdte Simone, a hangja remegett, de a szemében még mindig ott csillogott a régi, elkényeztetett dac. – Te nem érted… apának muszáj volt… ha a hatóságok rábukkannak a számlákra, mindketten elveszítettünk volna mindent… Ő csak minket akart védeni…
– Téged! – vágtam rá éles hangon. – Csak magatokat akartátok védeni! Engem pedig bábként használtatok, egy kisdobozos áldozatként a saját piszkos játékotokban!
Edward arca hirtelen megkeményedett. A pánik lassan átadta a helyét a jól ismert, rideg üzleti arroganciának. Visszaült a székére, és a poharáért nyúlt, bár az ujjai még mindig remegtek.
– Rendben, Barbara – mondta rekedt, de határozott hangon. – Elég volt a drámából. Mit akarsz? Pénzt? Egy egyszeri kompenzációt? Mondj egy összeget. Megállapodhatunk itt, csendben, ügyvédek nélkül. Te visszamész Scottsdale-be, és éled a békés kis nyugdíjas életedet. Mi pedig… mi folytatjuk a dolgunkat.
Elmosolyodtam. Egy keserű, fagyos mosoly volt ez, ami azonnal elűzte Edward arcáról a hamis magabiztosságot.
– Pénzt? Kompenzációt? – ismételtem meg. – Edward, te még mindig nem érted. Nem a pénzért jöttem ide.
– Akkor mi a fene forog itt kockán? – ugrott fel ismét.
A fedélzet sötét sarkából ekkor lépett elő Nora, a kezében egy hivatalos iratcsomóval, mellette pedig két egyenruhás biztonsági őr állt meg, akik mögött a hajó biztonsági főnöke és a helyi kikötői rendőrség parancsnoka sorakozott fel.
Nora mosolygott. Egy gyönyörű, magabiztos mosoly volt.
– Nem pénzt akar, Edward – mondta Nora, és a papírokat lengette a levegőben. – Hanem igazságot. És egy cellát itt, a Cayman-szigeteki rendőrség legmélyebb börtönében, amíg az FBI és a svájci hatóságok ki nem adnak titeket a nemzetközi elfogatóparancs alapján adócsalás, hamis tanúzás és hivatalos iratok meghamisítása miatt.
Edward szemei kerekre nyíltak. A pohár kiesett a kezéből, és ezer darabra tört a hajó padlóján, a drága skót whisky pedig szétfröccsent a fehér lenadrágján.
