– Mit csinálunk? – kérdeztem, és a hangom már nem remegett. Acélos lett.
Nora elmosolyodott. Egy olyan mosoly volt az, ami nem ígért jót a túloldalon ülőknek.
– Azt tesszük, amit egy dühös, kifosztott asszony tesz, akinek nincs vesztenivalója. Elvesszük, ami a miénk.
A csapda bezárul
A következő negyvennyolc óra a hajón olyan volt, mint egy precízen megtervezett katonai művelet.
Nora – aki a volt férje révén maga is otthonosan mozgott a nemzetközi jogi és pénzügyi körökben – nemcsak a hajóutat szervezte meg, hanem a kapcsoleteit is mozgósította. Kiderült, hogy Marcus Vance, az offshore ügyvéd, nemcsak a Cayman-szigeteken intézte Edward ügyeit, hanem egy zürichi székhelyű cégcsoporton keresztül is, amelynek a tevékenységét már hónapok óta vizsgálta egy nemzetközi oknyomozó csoport.
Kedd délutánra a hajó kikötött Grand Cayman partjainál. Az utasok nagy része lement a szigetre, hogy megtekintse a helyi nevezetességeket, de mi a kabinunkban maradtunk, és a laptop képernyőjét figyeltük.
– Megvan – mondta hirtelen Nora, és az ujjával rácsapott az egérpadra. – Edward… vagyis a hamis halotti bizonyítványa és a Scottsdale-i ingatlanok átruházása. Nézd meg ezt a dátumot. Tizenhat hónappal ezelőtt írták alá. Pontosan akkor, amikor a scottsdale-i házunk pinceirodájában Edward hirtelen megkérte, hogy írjak alá néhány „rutin jellegű” adóügyi papírt. Akkor azt hittem, a nyugdíjbiztosításunkról van szó.
– Azok a papírok… – nyeltem egy nagyot. – Azok voltak a vagyonlemondási nyilatkozatok.
– Pontosan. Kétszeresen bebiztosította magát. Egyrészt elhitette veled, hogy minden a tiéd lesz, másrészt a hátad mögött aláíratta veled a lemondást, miközben jogilag még azt is elintézte, hogy a „halála” után Simone örököljön mindent, adómentesen.
– De most itt van – mondtam felállva az asztaltól. – Hús-vér alakban. Nem egy kísértet. És a Cayman-szigetek hatóságai nem nézik jó szemmel a nemzetközi adócsalást és a hamis halotti anyakönyvi kivonatokat, ha valaki hivatalos bejelentést tesz a megfelelő svájci és amerikai szerveknél.
