1. Fejezet: A fényképek a fény alatt
A bálteremben a csillárok fénye hirtelen túl fényesnek, szinte bántónak tűnt. A zene teljesen elhalkult, és a kétszáz vendég lélegzet-visszafojtva figyelte a fejleményeket. Az asztaloknál ülő emberek felé fordultak, a poharak megálltak a levegőben, és a suttogások azonnal elhalkultak.
Bryce az asztaltól felállva indult el felém, az arcán a zavar és a düh furcsa keveréke tükröződött.
– Apa! – kiáltott fel, és a hangja élesen hasított bele a csendbe. – Mi a fenét csinálsz? Ez az esküvőm napja! Dominique-kal megígértük, hogy békén hagysz minket a túlzott óvatoskodásoddal, te meg idejössz, és cirkuszt csinálsz a vendégek előtt?! Fejezd be ezt az egészet, és vedd a kabátodat!
Dominique ekkor már ott állt Bryce mellett, a kezét a fiam karjára fonva. Az arcáról teljesen eltűnt a korábbi, megjátszott báj és a magabiztos mosoly; a szemei szűk, dühös résekké váltak, miközben a mikrofon melletti vastag, tengerészkék dossziét nézte. De még ekkor sem a pánik jeleit mutatta – inkább az a hideg, számító düh volt rajta látható, ami egy olyan üzletembert jellemez, akinek az utolsó pillanatban hiúsítanak meg egy milliárdos felvásárlást.
– Mitch, kérlek – mondta Dominique, és a hangja most már nem a kedves menyasszony dallamán csengött, hanem metsző volt, mint egy üvegszilánk. – Bryce, mondd meg az apádnak, hogy hagyja abba ezt a beteges figyelemfelkeltést. Mind tudjuk, hogy soha nem tudtad elfogadni, hogy a fiad felnőtt és családot alapít.
Nem válaszoltam nekik azonnal. Harmincnyolc évig terveztem autópálya-felüljárókat és vízelvezető rendszereket Tennessee nehéz, agyagos talaján. Megtanultam, hogy a szerkezeteket nem a felszíni vakolat alapján kell megítélni, hanem a beton vastagsága és a vasalás minősége szerint. Ha a pillérek rohannak, a híd leomlik, hacsak nem látod meg a repedést időben.
Odaléptem a mikrofonhoz, és lassan kinyitottam a dossziét.
