Dominique arca ekkor végre megváltozott. A tökéletes, gőgös álarc egy pillanat alatt semmivé vált, és a szemeiben felizzott a tiszta, jeges gyűlölet.
– Mert te vagy a leggyengébb láncszem az összes közül, Bryce! – csattant fel a nő, és a hangja visszhangzott a termben. – Egy mamlasz vagy, aki a saját apja szoknyája mögé bújik, és alig várta, hogy megörökölje azt a rohadt házat és a földet a hegyen! De az apád… az apád mindent elrontott!
A csend, ami ezután következett, nehezebb volt az ólomnál.
Bryce ott állt a terem közepén, a fejét lehajtva, mintha egy fizikai ütést mért volna rá valaki. Az esküvői öltönye, a drága virágdíszek, a pezsgőspoharak mind-mind hirtelen egy gigantikus, bűzös színpadi díszletté törpültek össze. Megértette. Végre meglátta azt a repedést, amit én már március óta vizsgáltam a konyhám ablakából.
2. Fejezet: A kocsibeálló és a kulcsok
Az esküvői fogadás nem érte meg a tortavágást.
Tíz perccel azután, hogy Dominique dühöngve, a táskáját a földhöz vágva kiviharzott a bálterem hátsó ajtaján – magára hagyva a fiamat a romok közepette –, én is elindultam a kijárat felé. Bryce ott ült a főasztal melletti székre rogyva, a tenyerébe temetett arccal. Nem sírt, de a válla rázkódott a tehetetlen dühtől és a megszégyenítéstől.
Megálltam mellette egy pillanatra. Nem tettem rá a kezem a vállára; nem volt rá szükség. Az apának néha meg kell engednie, hogy a fiárért a saját hibáinak a súlya feleljen.
– A kocsibeállónál várlak, ha van kedved hazajönni, Bryce – mondtam halkan. – Ha nincs, a hotelszoba még ki van fizetve hajnalig.
Három órával később, amikor a Franklin-i házamhoz értem, a tornác lámpája tompán világított a sötétben. A kocsibeállón álló régimódi kisteherautóm mellett csend volt. Nem gyújtottam fel a ház összes fényét; csak beléptem a foyer-be, levettem a zakómat, és letettem a kulcsaimat a kis tálcára.
