Hajnali kettőkor a kocsibeállón megjelent egy autó fényszórója.
Egy ismeretlen bérautó állt meg a virágágyás mellett. A motor leállt, a fényszórók kialudtak, de a vezető üléséből senki sem szállt ki jó darabig.
Végül a jobb első ajtó kinyílt, és Bryce lépett ki. Olyan volt, mintha tíz évvel megöregedett volna egyetlen este alatt. Az esküvői inge gallérja el volt szakítva, a nyakkendője lógott. Lassan ballagott fel a lépcsőn, megállt a bejárati ajtó előtt, és hosszan bámulta a kilincset, mintha attól félné, hogy a ház már nem is ismeri fel.
Kinyitottam az ajtót, mielőtt még kopoghatott volna.
– Apa… – suttogta, és a hangja alig volt több egy rekedt fuvallatnál.
– Gyere be, fiam – mondtam, és elhúzódtam az útjából.
A nappaliban nem beszéltünk a részletekről. Nem mondtam neki, hogy „én megmondtam”, és nem kértem magyarázatot sem. Csak leültem a kanapéra – arra a kanapéra, amelyen a néhai feleségem takarója még mindig ott pihent a sarokban –, és töltöttem két pohár vizet.
Bryce leült a fotelbe, a kezét a térdére támasztotta, és hosszan bámulta a padlót.
– Minden igaz volt? – kérdezte végül, és a hangja megremegett. – Az a nő… egész végig csak a pénzt akarta?
– A pénzt akarta, a földet, és a nevet, Bryce – feleltem hűvösen, de szelíden. – Nem te érdekelted őt. Hanem az a pozíció, amit a családunk biztosított volna neki. Egy építészmérnök vagyok, fiam. Megtanultam tiszteletben tartani a terhelési határokat. Te megpróbáltál egy olyan építményt felhúzni egy ingatag alapra, amit még a leggyengébb szél is elsodort volna. De a hiba nem benned van… hanem abban, hogy elfelejtettél figyelni a jelekre.
Bryce hirtelen a kezébe temette az arcát, és a vállai rázkódni kezdtek. A fiam, aki harmincöt évesen azt hitte, hogy ő irányítja a saját életét, most ott sírt a nappaliban, mint egy kisgyerek, aki elrontotta az első komoly építkezését.
