– Bryce – mondtam, és a hangom nyugodt, szinte apai maradt, ami csak még jobban felerősítette a feszültséget. – Azt ígérted, adsz tíz percet a ceremónia után. Én most kérem azt a tíz percet. Nem a vendégek előtt akarom elintézni, de te kényszerítettél rá. Nézd meg ezt a képet.
Ki emeltem a mappából az első fényképet, és felé tartottam.
A fényképen Dominique látszott egy nashville-i olasz étterem félhomályos sarkában. A kezét egy elegáns, sötét hajú férfi csuklóján nyugtatta, miközben a hüvelykujja lágyan simogatta a bőrét. A dátum és az időbélyeg tisztán látszott a sarokban: három héttel ezelőtt, kedd este, amikor Bryce azt hitte, hogy a menyasszonya a divatüzlet számláit intézi.
Bryce hirtelen megállt. A szeme megakadt a fényképen. A színe teljesen elment az arcából.
– Ez… ez mi? – dadogta, és a tekintete Dominique-ra rebbent. – Dominique, ki ez a férfi? Azt mondtad, a régi üzleti partnerünk…
– Bryce, ne légy már hülye! – sziszegte Dominique, és megpróbálta elhúzni a fiamat. – Ez egy hamisítvány! Az apád bosszút akar állni rajtunk, mert nem engedtük meg neki, hogy irányítsa az esküvőnket! Egy manipulatív, öreg…
– Nem hamisítvány, Dominique – szakítottam félbe, és most először emeltem fel a hangomat annyira, hogy a bálterem hátsó sarkában is hallani lehessen. – A magándetektív, akit felbéreltem, nemcsak egy éttermi fotót hozott. Itt van a szállodai nyilvántartás. Itt vannak a számlák. És itt van a legfontosabb dokumentum: az a bírósági irat, ami bizonyítja, hogy Dominique az elmúlt hét évben pontosan ugyanezt a forgatókönyvet játszotta le két korábbi férjével is.
A bálteremben felmorajlottak a vendégek.
Bryce anyjának a testvére, Robert nagybácsi a harmadik sorból felállt, és hitetlenkedve nézte a jelenetet.
– Korábbi férjekkel? – kérdezte Bryce, és a hangja elcsuklott. Hirtelen kirántotta a karját Dominique szorításából, mintha a menyasszonya bőre égetné. – Dominique, miről beszél? Nekem azt mondtad, hogy én vagyok az első… az első komoly kapcsolatod az eljegyzésünk előtt!
