A karszalag ott hevert a ropogós, friss bankjegyek tetején, mint egy apró, megcsonkolt darab a valóságból a luxus és a bizalmatlanság steril birodalmában. Alessandro Moretti keze megremegett – egy olyan kéz, amely évtizedek óta határozott mozdulattal írt alá milliós tengeri szerződéseket, és amelynek egyetlen intésére üzletemberek suttogtak a bostoni kikötő sötét árnyékában. Most azonban tehetetlenül állt egy hatéves kislány fa csillaga előtt.
Sophia rosszallóan és rettegve húzta össze magát a szoba sarkában. A tekintetében nem volt düh, csak az a kétségbeesett, földbe gyökérzett félelem, amit a szegénység és a kiszolgáltatottság kényszerít az emberre. Azt hitte, ez a pillanat a vég: a kirúgás, az utcára kerülés, a fűtetlen lakás és az éhség, amiért a gyermeke meg merte érinteni a hatalmas úr szobáját.
– Mr. Moretti… kérlek – suttogta Sophia, és a hangja szinte beleolvadt a kandallóban égő fa halk sercegésébe. – Ő csak… nem érti. Kérem, vonja le a fizetésemből a kabát tisztítását, vagy… vagy bármit. Ne küldjön el minket.
Alessandro nem válaszolt azonnal. Lassan felnézett. A tekintete, amely általában acélos ridegséggel mérte fel az embereket, most valami olyasmit tükrözött, amit maga sem tudott hova tenni: egy mély, fájdalmas emléket.
Huszonöt évvel ezelőtt ugyanebben a várostérségben egy másik kisfiú állt egy fűtetlen konyhában, amikor az apja nem tért vissza a kikötőből. Akkor senki sem hagyott ötezer dollárt a asztalon. Akkor csak hideg csend volt, és a ráébredés, hogy a világ semmit sem ad ingyen. Alessandro egész birodalmát erre a leckére építette fel: senki sem ad, csak ha érdeke fűződik hozzá; senki sem hűséges, csak amíg megéri.
De Emma kabátja a térdén – az a nedves, olcsó anyag, ami átitatta a méregdrága gyapjúnadrágját – és a fa csillag arra emlékeztette, hogy a világban még mindig létezik valami, amit nem lehet pénzen megvenni.
