Alessandro lassan felállt a bőr fotelből. A magas, szabott öltönyös férfi árnyéka ráborult a kicsi Emmára, aki anyja mögé bújva, tágra nyílt szemekkel nézte.
– Sophia – mondta Alessandro, és a hangja nem az a hűvös, parancsoló bariton volt, amit az irodájában megszoktak tőle. Meglepően lágy volt, szinte rekedtes. – Vegyétek fel a kabátot. Megfázzatok.
Sophia hitetlenkedve pislogott.
– Hogy… hogy mondta?
Alessandro lehajolt, felemelte a fa karkötőt a bankjegyek tetejéről, és óvatosan, szinte tisztelettel beletette Emma apró tenyerébe, rázárva az ujjait.
– Tartsd meg a csillagodat, kicsi lány. És a pénzt is tartsd meg, Sophia. Nem a lopást teszteltem. Azt teszteltem, maradt-e még valaki ebben a városban, aki képes ember maradni. Látom, maradt.
A következő napokban a kőbirtok dinamikája megváltozott. Alessandro nem bocsátotta el Sophiát; sőt, csendben intézkedett, hogy a kislány iskolai költségeit és a család lakbérhátralékát egy névtelen alapítvány „tévedésből” teljesen kiegyenlítse. A konyhában dolgozó háztartási személyzet észrevette, hogy a főnök néha megáll a folyosón, amikor Emma éppen leckét ír a szolgálati szobában, és egy csésze forró csokoládét küld be neki.
De Bostonban a gyengeség – vagy annak a látszata – nem maradhat rejtve.
Három héttel az eset után, egy esős csütörtöki éjszakán, a kikötő egyik füstös raktárában két férfi ült egy dobozokból rögtönzött asztal mellett.
Julian Vance, a várost évtizedek óta uraló, de utóbbi időben háttérbe szorult régi bűnbanda vezére, lassan rágyújtott egy szivarra. A füst felszállt a nedves mennyezet felé. Vele szemben Marcus, a Moretti-birtok egyik volt sofőrje ült, akit Alessandro hat hónappal ezelőtt rúgott ki hűtlenség miatt.
– Szóval azt mondod, az a hidegvérű vadállat, aki tíz éven át senkit sem engedett közel magához… most egy takarítónő gyerekével teázik? – kérdezte Julian, és a szája szélén gúnyos mosoly húzódott.
