– Saját szememmel láttam, Mr. Vance – felelte Marcus, a kezét dörzsölve a pénz reményében. – Moretti megváltozott. Lágyabb lett. Van ott egy nő, meg egy kislány. Ha el akarjuk venni tőle a kikötő feletti irányítást, nem a könyvelését kell támadnunk. Nem a hajózási szerződéseket. Hanem azt a gyenge pontot, amit most épített ki maga köré a kőbirtokon.
Julian Vance felnevetett. Egy száraz, recsegő nevetés volt ez, ami jobban illett egy ragadozóhoz, mint egy emberhez.
– A birodalmakat nem a fegyverek döntik romba, Marcus. Hanem a szerelem. Vagy az a hamis illúzió, hogy egy kemény embernek is lehet családja. Figyeld a lépteit. Ha kiderül, hogy ez a Sophia nő valóban fontos neki… akkor eljött az idő, hogy Moretti megtudja, milyen árat fizet az ember, ha emberi érzéseket enged be a kastélyába.
Két héttel később, egy hideg februári hajnalon Sophia a szokásosnál is korábban érkezett a birtokra. A hó frissen esett, fehér takaróval borítva be a kőbirtok hatalmas udvarát. A portásfülke felől azonban nem hallatszott a szokásos rádiózene.
Sophia kulcsra nyitotta a konyha ajtaját. A ház kísértetiesen csendes volt. A falakon égő lámpák halvány sárga fényt vetettek a márványpadlóra, de sehol sem mozdult senki. Nem volt ott a főházvezetőnő, nem volt ott a kávéfőző zúgása.
Az asztalon egyetlen tárgy feküdt: egy nyitott boríték, benne egy fénykép.
Sophia lassan odalépett, felvette a képet, és a szeme kerekre nyílt a rémülettől.
A fotón Emma volt látható, amint a bostoni iskola előtt áll, miközben egy idegen férfi kezét fogja – egy férfiét, akinek az arcát egy autó ablakából lefényképezték, de a háttérben világosan látszott Julian Vance egyik ismert embere. A kép alatt egy gépelt üzenet állt:
„Mr. Moretti figyelmét kérjük. A kedvesség nem fizetőeszköz a kikötőben. Hozd el a 3-as móló átruházási okiratait ma éjfélre a régi raktárba, különben a kislány tanúja lesz annak, hogyan törik meg az édesanyja világa.”
