Sophia kezéből kiesett a kép. A torkából feljövő sikoly belefagyott a levegőbe. Tudta, hogy ha Alessandro megtudja, miatta zsarolják, a férfi talán háborúba indul Vance ellen – de azt is tudta, hogy Emma élete forog kockán.
Amikor Alessandro belépett a konyhába a reggeli futása után, az arca azonnal megfeszült. Nem a hideg miatt. Hanem mert meglátta Sophiát, amint a konyhaasztal mellett zokog, a kezében a nyitott borítékkal.
– Sophia. Mi történt? – lépett hozzá egy szempillantás alatt Alessandro, és a hangja olyan éles volt, mint egy penge.
A nő felnézett, a könnyektől elázott arccal.
– Elvitték… elvitték Emmát, Mr. Moretti. Vance emberei. Azt mondják, ha nem adja át nekik a kikötőt, akkor… akkor soha többé nem látom a lányomat. Sajnálom! Nem akartam, hogy a mi bajunk magát is utolérje!
Alessandro tekintete egy pillanatra elsötétült. Az a tizenöt évnyi rideg fal, amit a szíve köré épített, most egyetlen pillanat alatt leomlott – de nem gyöngeségből, hanem abból a pusztító haragból, amit csak az érez, akinek a védtelenjét bántották.
– Vance elkövette élet legnagyobb hibáját – mondta Alessandro, és a hangja olyan mélyről jött, hogy a konyhában lévő poharak is megrezzentek az asztalon. – Azt hitte, hogy ha valaki megtanul szeretni, az sebezhetővé válik. Nem érti meg, hogy a szeretet nem gyengeség. Az a fegyver, amiért érdemes háborúba menni.
Lassan kinyitotta a kabátja belső zsebét, előhúzott egy nehéz, fekete acél tokot, majd felhívta a legmegbízhatóbb embereit.
– Készüljenek fel – mondta a telefonba. – Ma éjjel megmutatjuk Bostonnak, mi történik azzal, kto meg meri érinteni a családunkat.
A 3-as móló környéki régi raktár épülete sötét tömbként magasodott a Boston Harbor fagyos vize fölött. A hideg szél élesen fütyült a fémtetőn, miközben a raktár ablakain át csak egyetlen halvány izzó körvonal látszott.
