Julian Vance sápadtan, reszketve próbált felállni a székéből.
– Te… te megőrültél. Elpusztítod magad egy idegen takarítónő gyerekéért! Mindenki látni fogja, hogy sebezhető vagy!
Alessandro odafordult hozzá. A szemében nem düh volt, hanem az a fagyos, könyörtelen bizonyosság, amitől a bostoni alvilág évtizedek óta rettegett.
– Nem vagyok sebezhető, Julian – mondta Alessandro csendesen. – Csak végre van valami, amiért érdemes harcolni. És te most megkaptad a választ arra, hogy miért nem győzhetsz soha.
Két órával később a bostoni rendőrség elszállította Vance-t és az embereit a raktárból, miközben a helyi újságok másnap reggeli címlapjai már a kikötői maffia végleges bukásáról cikkeztek.
A kőbirtokon a napfény lassan áttörött a reggeli ködön. Sophia a konyhában sírt a megkönnyebbüléstől, miközben Emma a karjaiban aludt, a kis fa csillaggal a kezében.
Alessandro a dolgozószobája ablakából nézte őket a kertben. A boríték, ami egykor a bizalmatlんですが tesztjének indult, most ott feküdt az asztalon, de a pénz már nem számított. Mert a legértékesebb dolog, amit a világon talált, nem a birtok volt, nem a hatalom – hanem a melegség, amit egy kis kislány hozott el a szívébe egy hideg téli napon.
