Julian Vance egy rozsdás székben ült a raktár közepén, a kezében egy pohár whiskey-vel. Pár lépésre tőle, egy fadobozhoz kötözve ült a kis Emma, aki ugyan meg volt rémülve, de a kis fa csillagot még mindig görcsösen szorongatta a tenyerében.
– Ne félj, kislány – mondta gúnyosan Vance, miközben a szivarjára pöccintett. – Az a nagyúr, akit te védesgetsz a kabátoddal, mindjárt idejön, és megmutatja, milyen kicsi is ő valójában, ha a birodalmáról van szó.
Ekkor a raktár hatalmas, vasból készült tolóajtaja egyetlen óriási robajjal felnyílt.
A küszöbön állt Alessandro Moretti. Nem volt rajta a szabott öltöny. Egy fekete, nehéz gyapjúkabátot viselt, az arcát a hideg szél és az éjszakai sötétség árnyékolta be, de a léptei határozottak, lassúak és feltartóztathatatlanok voltak, mint egy közeledő vihar.
Négy fegyveres ember lépett elő a sarkokból, hogy elállják az útját, de Alessandro fel sem nézett rájuk.
– Vance – mondta Alessandro, és a hangja betöltötte a hatalmas, visszhangzó csarnokot. – Azt hitted, a pénz a hatalom. Azt hitted, a szerződések tartják össze a várost. De tévedtél. A te világod papírból van, Julian. És a papír elégethető.
– Leteszed az iratokat, Moretti, vagy a kislány… – kezdte Vance, de a mondatot nem fejezhette be.
Mert a tetőszerkezet felől hirtelen zaj hallatszott. Alessandro emberei – akik csendben, a kikötői daruk körein keresztül hatoltak be a raktárba – egyszerre lepték el a felső szintet. Mielőtt Vance emberei reagálhattak volna, a fegyvereik a földre estek, a helyi bűnbanda tagjait pedig egy pillanat alatt lefegyverezték és a betonhoz szorították.
Alessandro egyenesen Vance elé sétált. Nem vett elő fegyvert. Csak lehajolt, átvágta a kötelet, ami Emmát tartotta, és a kislányt azonnal a karjaiba vette.
– Minden rendben van, Emma – mondta halkan a kislánynak, és a homlokára csókolt. – Biztonságban vagy.
Emma a vállába fúrta a fejét, és a kis fa csillagot a Moretti kabátjához szorította.
