A következő néhány napban minden alkalommal, amikor a telefonom megcsörrent, vagy a felügyelőm, Mr. Henderson a sorok között sétált, a gyomrom görcsbe rándult. A számlázási osztály egy hatalmas, nyitott terű irodában kapott helyet, ahol a szürke válaszfalak olyanok voltak, mint egy végtelen labirintus falai. Napi nyolc órában a fülhallgatónk volt az egyetlen kapcsolatunk a külvilággal. Egy olyan világgal, amely tele volt kétségbeesett, dühös, vagy éppen hitehagyott emberekkel.

Minden egyes műszak kezdetekor bejelentkeztem a rendszerbe, és vártam, hogy a képernyőmön felugorjon a piros felirat: AUDIT. De az első napon nem történt semmi. A másodikon sem. A harmadik napon kezdtem elhinni, hogy talán megúsztam. Talán a hatalmas gépezet, amely naponta több százezer tranzakciót dolgoz fel, átsiklott egyetlen apró, 75 dolláros anomália felett.

Tévedtem.

Csütörtök délután, röviddel a kávészünetem után a belső csevegőprogramon egy rövid üzenet villant fel. Mr. Henderson írta.
“Kérlek, gyere az irodámba. Most.”

A szívem a torkomban dobogott. Lassan levettem a fejhallgatót. A mellettem ülő kolléganőm, Sarah, aki már öt éve csinálta ezt, és akinek a lelkét már régen megkérgesítette a panaszok áradata, kérdőn nézett rám.
– Baj van? – suttogta.
– Nem tudom. Mindjárt kiderül. – próbáltam mosolyogni, de a szám széle remegett.

Mr. Henderson irodája az emelet végén volt, üvegfalakkal, így mindenki láthatta, ki megy be, de senki sem hallhatta, mi hangzik el odabent. Amikor beléptem, Henderson nem volt egyedül. Egy nő ült mellette a HR osztályról, akit csak látásból ismertem, és egy férfi a megfelelőségi és biztonsági részlegtől (Compliance). Az asztalon egy nyomtatott papírköteg feküdt.

A képernyőn a 75 dolláros tranzakció részletei világítottak.

– Üljön le – mondta Henderson. A hangja nem volt dühös, inkább hideg és kimért. – Tudja, miért hívtuk be?