Az idős nő a fejhallgatómon olyan hangosan sírt, hogy alig értettem őt. “Most ment el az áramom. A férjem oxigénkoncentrátort szed. A tartalék akkumulátor csak két órát tart.

Lassan bólintottam, és leültem a székre. Nem volt értelme hazudni.
– Gondolom, a kedd esti tranzakció miatt. Mrs. Higgins fiókja.
– Pontosan – vette át a szót a biztonsági ember. – A rendszerünk kedden egy bankkártyás fizetést rögzített ezen az ügyfélfiókon. A probléma az, hogy ma reggel megérkezett a postázóba Mrs. Higgins papíralapú csekkje is. A rendszer automatikusan túlfizetést jelzett. Amikor a könyvelés megvizsgálta a bankkártyás tranzakciót, észrevették, hogy a kártya regisztrált neve… megegyezik az önével.

Csend telepedett a szobára. A légkondi monoton zúgása hirtelen fülsiketítőnek tűnt.

– Meg tudja ezt magyarázni? – kérdezte a HR-es nő. – Tisztában van vele, hogy a személyes pénzügyi eszközök használata az ügyfelek fiókjain a PCI-DSS biztonsági előírások és a vállalati protokoll súlyos megsértése?

– Igen – mondtam halkan, miközben a kezeimet az ölembe ejtettem. – Tisztában vagyok vele.
– Akkor miért tette? – kérdezte Henderson, láthatóan őszinte értetlenséggel. – Miért kockáztatná az állását egy vadidegen 75 dolláros számlájáért? Megvesztegették? Ismeri az ügyfelet személyesen?

Felnéztem Hendersonra. Láttam az arcán a vállalati gépezet ridegségét. Ők nem hallották, amit én.
– Nem ismerem őt – kezdtem lassan. – De kedd este, amikor beszéltem vele, a férje oxigénkoncentrátora a háttérben sípolt. A tartalék akkumulátoruk lemerülőben volt. Két órájuk maradt. A csekk úton volt, de a rendszerünk nem kapcsolja vissza az áramot ígéretekre. A nő sírt. A gép pedig csak sípolt… Pip-bip. Pip-bip. Ha nem fizetem ki azt a számlát azonnal, az a férfi aznap éjjel megfulladhatott volna.

A szobában lévők összenéztek. A HR-es nő tekintetében egy pillanatra felvillant valami, ami talán empátia volt, de azonnal elnyomta a professzionalizmus. A biztonsági tiszt köhintett egyet.