Elakadt a szavam. Ez volt az, amiről évek óta álmodoztunk Sarah-val a szünetekben.
– És mi közöm ehhez? – kérdeztem.
– Azt akarom, hogy ön vezesse ezt a részleget – mondta Sterling határozottan. – Szükségünk van valakire, aki érti, mi a tét. Aki a szabályok helyett az embereket nézi. Aki meghallja a gépek csipogását a vonal túloldalán.
Felálltam, és az ablakhoz sétáltam. Kinéztem a forgalmas utcára. Eszembe jutott az a pillanat a fülkében. A gomb megnyomása. A csend, ami az oxigéngép újraindulását követte. Ha ez az új részleg megvalósul, többé senkinek nem kell titokban a saját bankkártyáját használnia ahhoz, hogy megmentse egy ember életét.
– Van egy feltételem – mondtam végül, hátrafordulva.
– Bármi.
– Sarah, az eddigi kolléganőm. Őt is akarom a csapatba. Ismeri a rendszert, és a szíve a helyén van.
Sterling elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét.
– Megegyeztünk.
Két hónappal később az új irodámban ültem. Nem voltak szürke válaszfalak, és az ablakon át láttam a várost. A Krízis Csoport már működött. Napi tucatnyi hívást kaptunk – rákos betegek, akik nem tudták fizetni a számlát a kemoterápia miatt; idős emberek extrém hőségben, akiknek a klímája létfontosságú volt. Már nem voltunk tehetetlenek. Képesek voltunk cselekedni.
De ezen a bizonyos péntek délutánon nem a munkával foglalkoztam. Kicsit korábban léptem le, beültem az autómba, és kivezettem a város szélére, egy csendes, fákkal szegélyezett utcába. Megálltam egy kis, fehér kerítéses ház előtt.
A tornácon egy idős nő ült egy hintaszékben. Amikor meglátta, hogy kiszállok az autóból, felállt, és a szeméhez emelte a kezét, hogy védje a naptól.
– Segíthetek, fiatalember? – kérdezte.
Mosolyogva sétáltam a kapuhoz.
– Mrs. Higgins? Én vagyok az.
A nő szája tátva maradt. Aztán a kezét az arcához kapta, és megindult felém, olyan gyorsan, ahogy az idős lábai engedték. Amikor odaért, nem szólt semmit, csak átölelt. Szorosan, mint egy nagymama az unokáját. Éreztem a levendula és a régi könyvek illatát rajta.
– Köszönöm – suttogta a vállamba. – Köszönöm.
