– Ez… sajnálatos helyzet – mondta a tiszt. – És emberileg talán érthető. De a szabályzat világos. Nem keverhetjük a saját pénzügyeinket az ügyfelekével. Ez pénzmosási gyanút vethet fel, adatvédelmi problémákat okoz, és precedenst teremt. Ha ezt elnézzük, hol húzzuk meg a határt?
– A határt az élet és a halál között kellene meghúzni – mondtam, és a hangom most már határozottabb volt. Nem bántam meg semmit. – Ha újra abban a székben ülnék, és újra hallanám azt a gépet, habozás nélkül újra megtenném.
Henderson felsóhajtott, levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét.
– Sajnálom. Tényleg. Jó munkaerő volt, a statisztikái kiválóak voltak. De nem hagyott nekünk választást. A szabályzat értelmében azonnali hatállyal fel kell bontanunk a munkaszerződését.
Fél órával később egy kartondobozzal a kezemben sétáltam ki az épületből. Sarah az ajtóig kísért, a szemében könnyek csillogtak.
– Te őrült vagy – suttogta, miközben megölelt. – Egy csodálatos, idióta őrült. Vigyázz magadra.
– Te is, Sarah. Ne hagyd, hogy a rendszer felfaljon.
Az első hetek munkanélküliként lassan teltek. A megtakarításaimból éltem, és napközben állásinterjúkra jártam. Nehéz volt megmagyarázni, miért hagytam ott az előző munkahelyemet. “Biztonsági protokoll megsértése” – ez állt a papírjaimon. A legtöbb HR-es menedzsernél ez azonnali kizáró ok volt. Esténként a kanapén ültem, és a tévét bámultam, de a gondolataim gyakran visszatértek a kedd estéhez. Vajon a cég visszaadta a pénzemet? Vajon Mrs. Higgins rájött, mi történt? És ami a legfontosabb: vajon a férje jól van?
Három héttel az elbocsátásom után, egy esős keddi délelőtt, a telefonom megcsörrent. Egy ismeretlen, helyi szám volt.
– Halló? – szóltam bele.
– Beszélhetnék… – a hang a vonal túlsó végén reszketeg volt, idős, és fáradt. – Beszélhetnék azzal a személlyel, aki szeptember 14-én este visszaadta az áramot a Higgins-házban?
