Ahogy beindítottam a motort, és ráfordultam a főútra, mély levegőt vettem. A neonfények alatt eltöltött évek, a fülhallgató, a panaszok mind megértek egyetlen dolgot: azt az egy pillanatot, amikor dönthettem.

Ha a világ egy óriási gépezet, és mi csak fogaskerekek vagyunk benne, akkor is van egy dolog, amit sosem szabad elfelejtenünk: néha nekünk magunknak kell megakasztanunk a fogaskerekeket, hogy a gép ne zúzza össze azokat, akiket védenie kellene.

És igen. Ha valaha is újra döntenem kellene, ha újra meghallanám azt a vészjósló, éles hangot a vonal túlsó végéről, pontosan tudom, mit tennék. Elővenném a pénztárcámat, begépelném a számokat, és újra, minden hezitálás nélkül, megszegném az összes létező szabályt. Mert a nap végén nem az határoz meg minket, hogy milyen jól követtük az utasításokat. Hanem az, hogy megőriztük-e az emberségünket egy olyan világban, amely minden erejével próbálja azt kinevelni belőlünk.