A bálteremben uralkodó dermedt csend szinte fizikai súllyal nehezedett a jelenlévőkre. A meghívott vendégek – üzletfelek, Chloe osztálytársai, a rokonok és a barátok – döbbenten néztek hol rám, hol a pódiumon álló lányomra és a mellette vigyorgó Marcusra.
Marcus arca egy pillanatra elkomorodott, amikor meglátta, hogy a fekete Mercedes kulcsa visszakerült a tenyerembe. A lányom, Chloe, feszülten állt, a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Nyilvánvalóan arra számított, hogy a teátrális beszéde után összeomlok, könyörögni fogok a bocsánatáért, vagy sírva elrohanok. Ehelyett én csendben zsebre tettem az autó kulcsát, elsimítottam a kosztümöm hajtókáját, és végignéztem rajtuk.
— Köszönöm mindenkinek, hogy eljöttek — mondtam tiszta, nyugodt hangon, amely mikrofon nélkül is betöltötte a teremet. — Az ünnepségnek ezzel vége. A büfé és az italok még rendelkezésre állnak. Jó estéket kívánok.
Megfordultam, és kimért léptekkel elsétáltam a pódiumtól. Hallottam, ahogy mögöttem fojtott suttogás tör ki a vendégek között. Marcus hangja emelkedett ki a zűrzavarból:
— Eleanor, ne légy ilyen gyerekes! Ezt nem teheted meg vele a saját születésnapján!
Nem fordultam vissza. Nem adtam meg nekik azt a kielégülést, hogy jelenetet rendezzek. Elhagytam a báltermet, felléptem a szálloda emeletére bérelt különterembe, ahol a táskámat és a papírjaimat tartottam, és bezártam magam mögött az ajtót.
Leültem a bőrfotelbe, és végre mély lélegzetet vettem. Tizennyolc évig próbáltam pajzsot tartani a lányom és az apja felelőtlensége közé. Tizennyolc évig vállaltam a „szigorú szülő” szerepét, miközben Marcus az olcsó népszerűségét építette az én pénzemből és az én áldozataimból.
De ma este ez a pajzs lehullott.
Benyúltam a táskámba, és elővettem a piros mappát.
