— Az elmúlt négy hónapban… — kezdte remegő hangon —, minden áldott nap dolgoztam. Reggel hatkor kelek, kávét főzök, takarítom az asztalokat, este pedig a közösségi főiskola tankönyveit bújom. Apa és Brittany egész nap ordítoznak egymással a pénz miatt. Apa megpróbált rávenni, hogy pereljem be a cégedet, de végre átnéztem a papírokat, amiket hagytál.
Felnézett rám, s a könnye végiggördült az arcán.
— Átnéztem a számlákat, anya. Láttam, hogy te fizetted a házat. Láttam a számlákat az új kazánról, a tetőről, az én táncóráimról, a táboraimról… Láttam a csekkeket, amiket apa helyett írtál alá. Megértettem, hogy apa egész életemben hazudott nekem. És megértettem, hogy te mindent elkövettél, hogy megvédj engem, én pedig… én a legszörnyűbb dolgot mondtam neked, amit egy gyerek mondhat az anyjának.
Elhallgatott, s a vállai megremegtek a zokogástól.
— Annyira sajnálom, anya — suttogta. — Nem a pénz miatt. Nem a Mercedes vagy a Stanford miatt. Sajnálom, hogy összetörtem a szívedet. Igazad volt. Nem érdemeltem meg semmit abból, amit adtál.
Néztem a lányomat. A szívemben lévő mély sebből hirtelen elpárolgott a hideg düh. Megláttam benne azt a kislányt, akit a seattle-i buszon tartottam a karomban, s akit tizennyolc évig próbáltam óvni a világ rosszaságától.
Előrenyúltam az asztalon, és gyengéden megfogtam a remegő kezét.
— Chloe — mondtam halkan, de határozottan. — Fájdalmas volt, amit tettél. De a legfontosabb leckét most tanultad meg: a szavaknak és a tetteknek súlya van. A világon semmi nem jár alanyi jogon, s a szeretetet nem lehet pénzzel megvenni, de nem is lehet követelésekkel kicsikarni.
— Tudom… — zokogta Chloe. — Nem várom el, hogy kifizesd az egyetemet. Csinálom a diákhitelt, és dolgozni fogok. Csak… csak azt akarom, hogy újra szóba állj velem. Hogy újra az anyukám légy.
Rámosolyogtam, s a szememből nekem is kicsordult egy könnycsepp.
