Marcus próbálkozott mindennel: ügyvédeket fogadott, akik gyorsan felvilágosították, hogy a szerződések golyóállóak, és semmi esélye a bíróságon. Próbált lejárató kampányt indítani ellenem a közösségi médiában, de amikor Arthur nyilvánosságra hozta az elmúlt tizenegy év pénzügyi kimutatásait és a felhalmozott bérleti díj adósságát, a közvélemény azonnal ellenük fordult.
Chloe többször is próbált hívni. Üzeneteket küldött, amelyekben először dühösen követelt, majd könyörgött. Nem tiltottam le, de nem is válaszoltam a kifogásaira. Csak egyetlen rövid üzenetet küldtem neki: „Ha készen állsz arra, hogy bocsánatot kérj, és vállald a felelősséget a szavaidért, tudod, hol találsz. De a pénz és a kedvezmények nem térnek vissza automatikusan.”
A harmincegyedik napon a cégem képviselői és a lakatosok megjelentek a külvárosi háznál.
Marcus, Brittany és Chloe kénytelenek voltak beköltözni Marcus egy régi, szűkös, kétszobás bérelt lakásába. A luxusnak és a gondtalan életnek vége szakadt. Marcus kénytelen volt másodállást vállalni, Brittany pedig – aki addig kényelmesen élt az én pénzemből finanszírozott házban – folyton veszekedett vele a pénztelenség miatt.
Chloe nem tudott elindulni a Stanfordon abban a tanévben. Kénytelen volt elvállalni egy részmunkaidős állást egy helyi kávézóban, és beiratkozott a helyi közösségi főiskolára (Community College).
Négy hónappal később, egy esős novemberi délutánon, épp a kávézóban ültem az irodám közelében, amikor a csengő megszólalt az ajtónál.
Chloe lépett be.
Munkaruhát viselt, a kötényén ott volt a kávézó logója. Az arca soványabb volt, a szemeiből eltűnt a korábbi gőg és elkényeztetettség. Nem a büszke, flegma tinédzser volt már, aki a bálteremben a mikrofonhoz lépett, hanem egy fiatal felnőtt, aki megismerte a valóságot.
Odalépett az asztalomhoz.
— Szia, anya — mondta halkan. — Leülhetek?
Ránéztem, majd bólintottam.
— Szia, Chloe. Ülj le.
Chloe leült velem szemben. Hosszú másodpercekig csak a kezeit bámulta az asztalon, miközben a könnyek gyűlni kezdtek a szemében.
