— Chloe, te tegnap este azt mondtad a teljes rokonság és a barátaid előtt, hogy én üzleti projektként kezellek téged, és hogy bárcsak soha nem lettem volna az anyád. Én csupán tiszteletben tartom a szavaidat. Ha nem vagyok az anyád, akkor nem tartozom neked autóval, nem tartozom neked egyetemi tandíjjal, és nem tartozom az apád lakhatásának finanszírozásával sem.
Chloe arca elfehéredett.
— Mi… miről beszélsz? Milyen egyetemi tandíj?
Marcus gyorsan közbevágott, a hangjában ideges pánikkal:
— Ne hallgass rá, Chloe! Csak manipulál! A trust alapból jár neked a pénz! A nagyszüleid és a cég vagyonából!
Elmosolyodtam, és kihúztam a fiókot. Elővettem a trust eredeti alapító okiratát, és rátettem az asztalra.
— Nincsenek nagyszülők, Chloe. Nincs „titkos családi örökség”, amiről az apád mesélt neked. A trust alapot én hoztam létre kilenc évvel ezelőtt, a saját személyes jövedelmemből. Apád egyetlen centet sem tett hozzá, mert az elmúlt tíz évben a bevételei még a saját személyes kiadásait sem fedezték.
Chloe értetlenül nézett az apjára, majd a papírra.
— Apa… ez igaz? Azt mondtad, nagyapa hagyta rám azt az alapot…
Marcus izzadt.
— Chloe, ez bonyolult… Eleanor manipulálja a papírokat!
— Nem manipulálom, Marcus — mondtam sziklaszilárd hangon. — Ahogy azt sem manipuláltam, amikor elfelejtetted Chloe nyolcadik, tizedik és tizenkettedik születésnapját, és én vettem meg az ajándékokat a te nevedben. Ahogy azt sem, amikor az iskolai szülői értekezleteken azt hazudtam a tanároknak, hogy üzleti úton vagy, miközben valójában a barátaiddal horgásztál. Éveken át védtelek téged a lányunk előtt, mert nem akartam, hogy meglássa, milyen felelőtlen ember vagy. De te ezt kihasználtad. Azt tanítottad neki, hogy én vagyok a hideg, számító gonosztevő, te pedig a meg nem értett hős.
Chloe tehetetlenül nézett kettőnk között. A magabiztossága kártyavárként omlott össze.
— Anya… — suttogta, s a hangja most először csuklott el. — De a Mercedes… és az egyetem… Én már jelentkeztem a Stanfordra!
