Arthur bólintott, és kivett egy tollat a zsebéből.
— A kilakoltatási végzés elő van készítve. Mivel Marcus hét éve egyetlen fillér törlesztőt vagy bérleti díjat sem fizetett, a hátralék meghaladja a százezer dollárt. Holnap reggel benyújtom a bíróságra a kényszervégrehajtást.
— Tedd meg — feleltem. — És kérlek, értesítsd a bankot is: a Mercedes adásvételi szerződését visszavonom, az autót visszaszállítják a kereskedésbe. A Chloe nevére elkülönített egyetemi alapot pedig visszautalom a cég tartalékalapjába.
Másnap reggel a cégem belvárosi irodájában ültem, amikor a titkárnőm jelezte, hogy Marcus és Chloe a váróban vannak, és azonnal beszélni akarnak velem.
— Engedd be őket — mondtam nyugodtan.
Az ajtó kicsapódott. Marcus lépett be elsőként, az arca piros volt a dühtől, mögötte Chloe jött, aki megpróbált magabiztosnak tűnni, de a szemei körüli karikák arról árulkodtak, hogy nem sokat aludt az éjszaka.
— Mi ez a hülyeség, Eleanor?! — csattant fel Marcus, és egy hivatalos levelet csapott az íróasztalomra. — Épp most kaptam egy értesítést a cégétől! Harminc napot adsz, hogy elhagyjam a házat?! Megőröltél?!
Ránéztem az íróasztalomra dobott papírra, majd lassan felvontam a szemöldökömet.
— Nem őrültem meg, Marcus. Egyszerűen érvényesítem a szerződés 12. cikkelyét. Hét éve egyetlen dollárt sem fizettél a házért. Én álltam a törlesztőt, a biztosítást, az adókat és a felújításokat. Mindezt azért tettem, hogy a lányomnak biztonságos otthona legyen, amikor veled van. Tegnap este óta azonban a lányom felnőtt, és világossá tette, hogy nem kíván semmilyen kapcsolatot fenntartani velem. Így a jótékonysági projektem véget ért.
Chloe előrelépett, a karját összefonta a mellkasa előtt.
— Azt hiszed, ezzel megfélemlíthetsz? Azt hiszed, ha elveszed apa házát, majd hozzád szaladok bocsánatért? Ez csak bizonyítja, amit apa mondott! Pénzzel próbálsz zsarolni minket!
Ránéztem a lányomra. A szívem mélyén még mindig ott fájt a tizennyolc évnyi szeretet és gondoskodás emléke, de az arcom megrebbenthetetlen maradt.
