— A Stanford tandíja évi nyolcvanezer dollár — feleltem halkan. — Mivel te nem kívánod, hogy az anyád legyek, az alapot visszavontam. Természetesen az apád és a mostohaanyád, Brittany – akikről tegnap este kijelentetted, hogy mindig ott voltak neked, amikor számított – biztosan örömmel kifizetik a tandíjadat. És persze biztosítanak számodra egy autót és egy otthont is, miután elhagyják a cégem tulajdonában lévő házat.
— Eleanor, ezt nem teheted! — üvöltötte Marcus. — Nincs hova mennünk! Brittany terhes! Nincs elég pénzem egy új házra!
— Akkor javaslom, hogy kezdj el dolgozni, Marcus — álltam fel a székemből. — Harminc napotok van az ingóságok elszállítására. A harmincegyedik napon a lakatos lecseréli a zárakat, és a megmaradt ingóságokat kényszerárverésre bocsátjuk a felhalmozott adósság részbeni fedezésére.
— Te egy szörnyeteg vagy! — sziszegte Marcus, de a szemeiben már ott lapult a teljes tehetetlenség.
— Nem, Marcus. Csupán egy üzletasszony vagyok, aki megszabadult egy nagyon rossz befektetéstől.
Ránéztem Chloéra. A lányom szemeiből kicsordultak a könnyek.
— Anya… kérlek… én nem úgy értettem tegnap… Apa azt mondta, ha ezt mondom, végre ráébredsz, hogy nem irányíthatsz engem… Azt mondta, ez csak egy kiállás a függetlenségemért…
Ránéztem a lányomra, és a szívem majdnem megszakadt. De tudtam, ha most engedek, ha most visszahátrálok, Chloe soha nem fogja megtanulni, mit jelent a tetteiért vállalni a felelősséget. A függetlenség nem azt jelenti, hogy megsértjük és megalázzuk azt, aki felnevelt minket, miközben továbbra is elvárjuk, hogy kifizesse a számláinkat.
— A függetlenségnek ára van, Chloe — mondtam csendesen. — Tegnap este meghoztál egy döntést. Most együtt kell élned a következményeivel.
— Megbeszélhetjük ezt? — sírta el magát a lányom. — Kérlek!
— Nincs mit megbeszélnünk. Az irodámat elhagyhatjátok.
A következő harminc nap életem legnehezebb időszaka volt.
