A nagynéném kidobott az esőben a házából, és kiabált: “Már nem vagy a problémám.” Csak 187 dollárral és egy bőröndömmel suttogtam: “Nincs hová mennem.” Egy milliomos hallotta a szavaimat, és odajött, hogy segítsen. De amikor ránéztem a telefonomra, felfedeztem valamit a családomról, ami örökre megváltoztatta azt az éjszakát.

A képernyő lámpája élesen világította meg a remegő kezeimet a sötét, csendes étkezdében. A számok újra és újra feltűntek a szemeim előtt, s minden egyes pillanattal mélyebbre vágtak a lelkembe. 38 400 dollár – ez nem pesóban, hanem amerikai dollárban kifejezett gyűjtés volt, amit a külföldön élő rokonok, a családi barátok és anyám egykori munkatársai adtak össze, hogy kifizessük a kezeléseket, a legdrágább daganatellenes gyógyszereket, és tisztességes méltóságot biztosítsunk anyám utolsó napjainak.

Leticia néni elvette. Elvette a teljes összeget, miközben én az órák után a pékségben rorodtam a fáradtságtól, miközben eladtam a laptopomat, a tankönyveimet, s miközben az utolsó héten anyámnak már a legegyszerűbb fájdalomcsillapítóra sem futotta a saját szerény megtakarításunkból.

Julián Robles csendben figyelt az asztal túloldaláról. A gőzölgő kávéscsészéjét a kezében tartva, éles, tapasztalt üzletemberi tekintettel mérte fel az arcomra kiülő döbbenetet és a szemeimből elszabaduló könnytengert.

– Mariana? – kérdezte halk, mély hangon. – Valami baj van? Rossz hírt kaptál?

Megráztam a fejem, de a torkomat fojtogató gombóctól alig kaptam levegőt. Áttoltam a telefonomat a formica asztalon. Julián ránézett a képernyőre. Végigolvasta a Gabriela által küldött üzeneteket, a banki átutalásokról készült bizonylatokat és Leticia néni pofátlan, hidegvérű hazugságát a családi chatcsoportban.

Ahogy Julián szemei végigsiklottak a dokumentumokon, a nyugodt arckifejezése megkeményedött. Nem szánakozást láttam rajta, hanem azt az éles, számító dühöt, amit a hatalommal rendelkező, igazságos emberek éreznek, amikor nyers aljassággal szembesülnek.

– Ezt a pénzt anyád kezelésére gyűjtötték? – kérdezte.

– Igen… – suttogtam, és a hangom elcsuklott. – És én egyetlen centet sem láttam belőle. Anyám úgy halt meg a kórházban, hogy az utolsó napokban a szomszédos patikából kértem hitelre morfiumflakont. Leticia néni azt mondta, csak néhány száz dollár jött össze, és azt is elvitte a temetési előleg… Aztán ma este kidobott az esőbe, mert nem tudtam fizetni neki.